Nem lányregény...

Múlt hét szerdán megismertem egy lányt. Tulajdonképp eddig is ismertük egymást, de csak most láttam bele igazán. Amikor a szemébe néztem. Ő épp egy pasiról fecsegett, bort ivott és mosolygott. Egyedül én láttam, hogy a mosoly mögött üresség, keserűség és bánat lakozik. Egész este azokat a szomorú szemeket figyeltem. Még amikor táncolt is szomorú volt.

Kimentem vele egy cigire és rákérdeztem: "Mi a baj?"
Mire ő azt felelte, hogy csak fáradt, nagyon sokat dolgozott és keveset aludt.
"Ez nem mentség."- feleltem rá, "Máskor is voltál már fáradt, máskor is dolgoztál hajnalokat. Ismerlek. Ez nem az a fáradtság!"-jelentettem ki határozottan és vártam, hogy elmondja, mi a fájdalmas szemek oka.
De megint csak mosolygott és mentegetőzött. A szeme ugyanakkor mindent elárult. Velünk volt egy fotós ismerős, aki csinált róla pár képet. Nemrég kaptam meg a képeket és megdöbbentem, mikor alaposabban megnéztem azokat a közös mosolygós fotókat. Szép haj, szép smink, csinos ruha, mosolyog, de mégis üresek a szemei. Nincs benne szikra, nincs benne vágy.

Elhívtam, kettesben egy borozgatásra. Meg akartam tudni, hogy ennek a szabadságot, függetlenséget és erős sugárzó lánynak, akit sokan még példaképnek is tarthatnak, miért árulkodnak arról a szemei, hogy boldogtalan?
Egy fél üveg bor után kihoztam belőle a dolgokat.
"Magányos vagyok. Nagyon magányos. Még sosem éreztem ennyire egyedül magam, mint az utóbbi hónapokban!"-tört fel belőle, majd sírva fakadt. Megöleltem, de úgy éreztem, mintha egy szobrot ölelnék. Amikor korábban találkoztunk, mindig csacsogott és fecsegett, a legszínesebb és legviccesebb történeteket mesélte, látszott, hogy élvezi az életet és boldog és ő volt az a lány, akivel mindig történik valami. Ha egy hónapig nem találkoztunk, ő akkor is olyan dolgokat mesélt és olyan őszintén, ahogy eddig még soha senki.
Próbáltam segíteni és rájönni, hogy ennek mi az oka. Elvégre csak nem tegnap kezdődött és valami csak kiválthatta belőle. Aztán elmesélte, hogy sehol sem érzi otthon magát. Nem érzi, hogy lenne körülötte bárki is, akinek ő igazán fontos volna. Néha még az édesanyjának sem, akit a világon mindennél jobban szeret, de mivel ő is sokat dolgozik, hogy az anyagi biztonság meglegyen, sokszor vele sem úgy sül el a kommunikáció, ahogy szeretné. Azt mondta, nem bírja már elviselni, hogy a sikereit a munkában és az iskolában nem tudja kivel megosztani.

"Egy társra van szükségem. Akivel kézen fogva sétálhatok a parkban. Akivel esténként, összebújva filmet nézhetek, akivel télen korcsolyázni megyünk, nyáron elutazunk egy hétvégére. Aki nyilvánosan megcsókol. Aki azt mondja, hogy szeret és olyannak szeret, amilyen vagyok!"- mondta itt-ott elcsukló hangon, a könnyeivel küszködve.
Szerintem meg lehet érteni. Elvégre 17 éves kora óta nem volt normális párkapcsolata. Sorra használták ki lelkileg és testileg a férfiak, akik az évek alatt elhitették vele, hogy nem ér semmit. Hogy egy tárgy, amit olykor elő lehet venni és bele lehet törölni mocskot. Aztán ledobni a földre és hagyni, hogy a kutya szétrágja. Majd ismét felmosórongynak használni, aztán egyszer, ha már van egy "tisztább" rongy, akkor végképp a kukába dobni.
Hogy milyen érzés, amikor a magány fojtogató érzése felőrli az embert, aki csak szeretetet szeretne kapni és adni egy arra méltó embernek?
Ezt nem lehet szavakba önteni, papírra vetni és beszélni róla. Ezt csak az érzi igazán, akivel történt már hasonló.

Az erkélyen állva azt mondta, már azt se bánná, ha lezuhanna. Úgyse érdekelne senkit. Persze nem egyszer volt már ilyen gondolata, de azt is hozzátette, hogy ne aggódjak, mert sose tenné meg. Ehhez mint, mondja, túl gyáva.
Persze, hogy vannak sokkal nagyobb problémák a világon. Persze, hogy éheznek Afrikában és nyomorognak Mexikóban. Sőt, nem is kell messzire menni, minden országnak megvannak a szegény negyedei. Sőt, mit mondjon az, aki megvakul vagy egy balesetben elveszíti a lábát vagy kezeit? Ha azok az emberek képesek kitartani és imádkozni és a jobb dolgokban reménykedni, akkor főhősnőnk is.

Sosem mondtam, hogy ez a világon a legnagyobb probléma. Nem is ezért írom ezt a blogot.
Ez a blog gyakorlatilag egy kompenzációnak indult és máig az. Olyan gondolatokat közölhetek, olyan emberekről, amiket egyébként nem tudnék, illetve nem ilyen módon. Aki ezeket a "nyavalygásokat" elolvassa, egy kicsit megismer. Egy kicsit belém lát. És talán, olyan gondolatokat is magába tud integrálni, amit különben nem tenne.
Ha eddig elolvastad, akkor már úgy is tudod, hogy ezt a bejegyzést megpróbáltam külső szemmel írni, magamról. Mert én vagyok az a szomorú szemű lány, akinek még a mosolygós képein is a szemére van írva a magány. És ezt csak az veszi észre, aki ismer. Aki tudja, milyen vagyok. És gyűlölöm ezt az állapotot, higgyétek el. Szeretnék egyszer én is egy átlagos 22 éves leányzó lenni, aki csak a zh-k miatt aggódik, illetve azért, hogy drágább 10 darab tojás mint egy bigmac menü a mekiben. 

Nem érzem magam mazochistának, mert utálok szenvedni. Máig nem tudom megindokolni az "igeneim" 99 százalékát és itt az ösztön vagy az alkohol nem mentség, ezzel is tisztában vagyok. 
Csak döntenem kéne.

Meddig még? Meddig folytatom azt, hogy két napnyi boldogsággal is beérem egy hónapban, meddig nem tudom tisztelni és elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, mikor fogok végre nemet is mondani az egyéjszakás kalandokra és mikor ismerem már be, hogy nem kellettem, nem kellek és soha nem fogok kelleni eléggé?
Ha ezekre egyszer találok választ, talán elmúlik az a fájdalom és üresség a szememben. Talán újra ragyogni fogok, ha mosolygok és talán nem leszek magányos sem többé...

A miértekre soha nem kapunk választ. Félünk a válaszoktól. Nem akarjuk meglátni egy tettben vagy gesztusban a választ. Hadakozunk még egy kicsit, marcangoljuk még a dolgokat, hogy aztán végképp összekuszáljunk mindent. Holott végig ott volt a válasz az orrunk előtt.

Nem merjük kimondani, mert félünk az esetleges következményektől. Hogy a másik sérülékenynek fog látni. Hogy azt fogja gondolni: gyenge vagyok, amikor éveken keresztül az erős oldalamat mutattam neki.

Félünk attól, hogy megbántanak és csalódunk. Félünk attól is, hogy mi bántunk meg egy számunkra fontos személyt.

Miért nem olyan egyszerűek az emberi kapcsolatok?

Ott van az érzés, a gondolat, a szó és a tett. Érzünk, gondolunk valamire, amit aztán ki is merünk mondani. Ennyi lenne, nem? Ez egyeseknek miért olyan kibaszott nehéz?

Ne nekem, magának mondja ki. Nekem nem kellenek a sallangok és a magyarázatok. Az őszinteség kell. A miértre kapott pontos válasz.

Nem, nem fogom megkapni. Soha. Majd belepusztulok és a sírom fölött állva szórhatja azokat a ki nem mondott miérteket...

Szentimentális hangulatom a nemzetközi nőnap után egy nemzeti ünnephez kapcsolódó emléknek is bejegyzést társít.
Négy évvel ezelőtt fejeztem be a középiskolai tanulmányait. Akkoriban összejöttem az egyik évfolyamtársammal. Gitározott nekem, rózsát kaptam tőle Valentin-napra, szóval minden olyan tökéletes volt. Jó páros voltunk, jól éreztem magam vele. Azonban, bármennyire is igyekeztem és szerettem volna, nem voltam túl John-on. Mondhatni, azért kezdtem el a sráccal járni, hogy "túl legyek" Rajta. A naiv, kis fejemmel, azt hittem, ez sikerülni is fog, azonban nem sikerült.
A nemzeti ünnep előestéjén egy közös ismerősünk születésnapjára voltunk hivatalosak, egy helyi kocsmában. Jó volt a hangulat, kellően jól éreztem magam, az éjszakát is a barátommal töltöttem. Másnap reggel mentem haza, amikor a megyeszékhelyen lépten- nyomon zászlókba, illetve kokárdás emberekbe botlottam. Az estét Los Angeles-i barátnőimmel töltöttem, együtt iszogattunk a helyi pubban. Aztán felkeltette érdeklődésem a szemközti asztalnál ülő férfitársaság egyik oszlopos tagja. Jóképű, mély barna szemű, nem túl magas, nem túl alacsony, intelligensnek látszó férfi, akivel valamilyen oknál fogva meg akartam ismerkedni. A mai napig nem tudom, hogy mi fogott meg benne, miért akartam a közelébe kerülni, de akkor azt éreztem, nekem ezt a srácot közelebbről is "szemügyre kell vennem". Mint ezt az információt megosztva Bellával, kiderült, hogy az ő akkori  barátja ismeri ezt a társaságot, ezért két perc sem telt el és a vágyott férfi asztalánál ültem.
A srác megnyerő volt, intelligens, egoista, valamint volt benne valami, ami miatt valami olyan vágyat éreztem iránta, amit John óta senki iránt. Az este jól alakult, a kinézett srác kísért haza. Az utcánkba vezető saroknál álltunk, amikor azt mondtam neki, hogy én még nem szeretnék hazamenni. A közeli templom padjánál ültünk le, beszélgetni és máig bennem van, amit Bill akkor este mondott:

-Nekem a fekete lányok jönnek benne.
-Jó, akkor nem is értem mit keresek én itt, (elvégre akkor barna hajam volt) köszönöm az estét, jóéjszakát.
-Ne bolondozz! Az ilyen fekete kabátos lányok jönnek be, mint Te.

Ekkor végem volt. Magához húzott és megcsókolt. Nem érdekelt, hogy van barátom, John pedig végképp nem járt a fejemben.
-Van barátod? De hát ő most nincs itt, nem? Akkor miért parázol?- mondta, majd újra megcsókolt.
Rég esett ennyire jól a csókolózás. Nekidöntött az egyik ház falához és sokáig csókolt. Akkor nagyon sajnáltam, hogy ennyire közel lakom.

Számot cseréltünk, míg arra gondoltam, hogy megfogtam az Isten lábát. Boldog, mámoros gondolatokkal feküdtem le aludni és a következő találkozás gondolata járta át az agysejtjeimet.
Bill-el egy hét múlva találkoztunk, sose mondtam el az akkori barátomnak, hogy miatta lett vége a kapcsolatunknak. Abban bíztam titkon, hogy Bill-el más lesz, hogy vele igazán elfelejthetem John emlékét és ő lesz az a férfi, akivel bégre boldog lehetek.

Az első randink egy helyi kávézóban volt, akkor ittam először forró csokit, vaníliás aromában. Minden érdekelte, ami velem kapcsolatos, mindenről el lehetett vele beszélgetni, egy intelligens, nyitott és spontán embert ismertem meg.
Viszonylag hamar lefeküdtem vele, a kocsija hátsó ülésén. Máig nem tudom elfelejteni azt a párbeszédet:
-Te most akarsz tőlem valami komolyat?
-Én, ugyan miért akarnék?
-Az jó, mert nekem most nem kell párkapcsolat. Bármennyire is jól érzem magam Veled, én most nem tudnék Veled járni. De milyen jó, hogy ezt Te is így gondolod...

Hát igen... Mondtam volna, hogy menj a fenébe, miattad szakítottam a barátommal, azt remélve, hogy Veled egy olyan párkapcsolatot kezdhetek, ami nemhogy' elfeledteti John emlékét, hanem ismét szerelmes lehetek valakibe?

Így ment ez hetekig... Kocsi hátsó ülés, szex a köbön és az egymásra hangolódás. Miközben abban reménykedtem, Bill meggondolja magát...
Nem tette... Két évig én voltam az a lány, akivel összejár, akivel jól érzi magát, akivel a kandalló tüzénél szeretkezett és akinek melegszendvicset csinált, mielőtt a szülei hazaértek volna. Nyilvános eseményeken jelentünk meg együtt, a szüleim egyik megnyitó ünnepségén, közös grill partikon, éjszakai fürdőzéséken, még a barátnőim születésnapi bulijaira is együtt mentünk. De sose csókolt meg nyilvánosan, sose fogta meg a kezem, az ő elgondolásai szerint, "ez tök jó volt, hogy mi így elvoltunk". A hétvégi házunkba rendeltünk pizzát, együtt filmeztünk és szeretkezés után egymás karjaiban aludtunk el, anélkül, hogy elismerte volna, hogy mi együtt vagyunk, egy párt alkotunk.
Az volt a vicces, hogy körülöttünk minden ismerősünk úgy kezelt minket, mintha valóban együtt lennénk.

Minden találkozás alkalmával kivágott felsőben, szolid esti sminkben vártam, azt remélve, hogy majd' most, ki fogja mondani, hogy szeret és járni akar velem...
Két évig minden reggel erre a pillanatra várva ébredtem.

Sose jött el.

Egy télen találkoztunk és azt mondta, ez a kapcsolat nem halad sehová, ezért szeretné, ha vége lenne kettőnk között mindennek. De persze, emberileg imád, ezért lehetünk barátunk....

Ott, bennem összetört valami. Az, hogy én két teljes évig azon voltam, hogy Neki megfeleljek, minden szinten (érzelmi, kinézeti, intelligencia) eleget tegyek, hogy egy nap azt mondja és komolyan is gondolja: "Szeretlek, Veled akarok járni"...

Kétszer látott smink nélkül. Minden szavára ugrottam, még a barátnőimmel való találkozásomat is hozzá igazítottam, míg Ő a két év alatt annyi tudott magából kisajtolni, hogy:
"-Én is szeretlek, de valahol mélyen".

És ott, akkor vége lett. Egy szomorú, hideg, vizsgaidőszakkal terhelt decemberi napon szakított velem. Tulajdonképp nem szakítottunk, elvégre soha nem jártunk...
Azután téli nyaralásra mentem Egyiptomba a szüleimmel, majd hazaérve bemelíroztattam a hajam. Átjelentkeztem New York-ba főiskolára és az egész nyaram a Jonh-nak és a szexualitásnak szenteltem. Bármi is folytatódott akkor John és köztem, az nem volt szerelem. Kompenzálnom kellett Bill hiányát és örültem, hogy erre Jonh minden elkötelezettség nélkül kapható. Amikor kezdtem megint valami komolyabbat érezni iránta, mindig tett arról, hogy tudatosuljon bennem, hogy ez nem soha nem lehet kapcsolat, ez pusztán szexuális alapú kompenzáció. Ekkor kezdtem el Szex és New York sorozatot nézni és ekkor írtam eme blogom első bejegyzését is.

Az év végén Bill ismét felbukkant az életemben. Ahogyan Ő, én sem számítottam arra, hogy képesek vagyunk ott folytatni mindezt, ahol és ahogy abbahagytuk. Mégis megtettük. És én megint boldog voltam. Már-már groteszk, de abban reménykedtem, hogy Bill az igazi, aki képes velem elfeledtetni John-t. Mert erre  eddig csakis Ő volt képes.
Elérte ugyanazt a hatást, amit eddig csak John ért el, és azt, hogy nem gondolok másra, csakis rá.
Vele akartam találkozni minden pillanatban. Csak akkor voltam boldog, amikor vele lehettem és csak akkor éreztem igazán boldognak magam, ha átkarolt és megcsókolt. A vizsgaidőszakban órákat töltöttem azzal, hogy vicces sms-eket kerestem neki, és hogy egy apró gesztussal jelezzem:
-Hahó! Itt vagyok, fontos vagy nekem, fontosabb, mint hinnéd és még mindig többet jelentesz nekem, mint azt gondolnád...

Az utolsó együttlétünk is a hétvégi házunkban történt, majdnem egy éve, május előtt. Az Eurovíziós dalfesztivál ment aznap este. Nekem akkor épp megvolt, de ez őt egyáltalán nem zavarta.  Összebújtunk, együtt aludtunk és bármennyire nem szeretett csókolózni, órákig csókolóztunk. Azt tervezte, hogy nyáron megmutatja a Washington-i házát, amit olyan gondosan berendezett.

Aztán eltűnt másfél hónapra.

Én közben az egyik évfolyamtársammal randevúztam, akinek úgy tudtam, tetszek, és akivel Bill után el tudtam volna komolyan képzelni a párkapcsolat gondolatát. Ám erről a srácról is kiderül, hogy több vasat tat a tűzben és nem vagyok az a nő, akire vár, akivel komoly kapcsolatot szeretne. Hozzátartozik a történethez, hogy ők ismerték egymást Bill-el gimis koruk óta és a végén nem velem, hanem azzal a csoporttársával jött össze az illető, akire fél év óta várt.

Már nincs bennem harag, ők azóta is egy boldog párt alkotnak.

Míg én itt maradtam egyedül. Bill nélkül. Mert Bill egy júniusi este felhívott, hogy New York-ban hová tud kimenni haverjaival szórakozni, majd közölte, hogy van most valaki más az életében, akivel el tudná komolyan képzelni.

Szeptemberben találkoztunk utoljára. Felvitt kocsival New York-ba, egy kis helyi étterem teraszán ültünk le beszélgetni. Órákig áradozott, (most kapaszkodjatok meg) "A Barátnőjéről", aki az évfolyamtársa volt. Akivel nyáron kirándult, kastélyt látogatott, akivel kézenfogva sétál és akivel jól érzi magát, de ami a legfontosabb, akivel BOLDOG és akibe SZERELMES.
Miközben én némám, bólogatva és mosolyogva hallgattam azokat a sztorikat, ami én sose lehettem számára: "A Barátnő".
Akit felvállal, akit bemutat, akivel múzeumba jár és aki hiányzik neki, ha nincs vele...

Két évet vártam erre a "titulusra" és soha nem kaphattam meg, míg az utánam következő, szerencsés lány igen.

Nem az Élet igazságtalan, nem is a Sors kegyetlen, hanem én szeretek bele rossz férfiakba. Mert mindig az kell, akit nem kaphatok meg. Mindig az kell, akinek vagy barátnője van, vagy olyan életvitelt folytat, amibe én soha nem férhetek bele, maximum szeretőként. De én vagyok a mazochista, elfogadtam.

Egy hónapja elmentem egy fogadásra. Ötszáz ember volt jelen. Sikerült pont ahhoz az asztalhoz ülnöm, amely mögött az Ő szülei ültek. Most kaptam először olyan bókot az anyjától, hogy mennyire jól nézek ki és milyen rég látott... Míg az apukája azon a becenéven szólított, amikor akkor este, a kandallós szeretkezésünk után betoppanva, mosolyogva megölelve és azzal a természetességgel kérdezte, hogy mi van velem?
Igen, még tanulok. Igen, még nem végeztem a főiskolával, de idén tervezem. Mellette újságíró vagyok és két helyen is dolgozom.
Mosolygott és elengedett cigizni a manikűrösömmel.

Mikor visszaültem, anyukám közölte, hogy milyen jól elbeszélgetett Bill apukájával, aki szerint, ha én később találkoztam volna vele, máig egy párt alkotnánk, de milyen jó, hogy barátságában váltunk el... Hozzáteszem, azon a bizonyos szeptemberi találkozás után egy szót nem váltottam a drága fiával.

Ekkor szólalt meg a "Holnaptól már nem érdekel, hol jársz és mit csinálsz" kezdetű szám. A fejem az asztalba verve, boroskólát lelkesen iszogatva dúdolásztam.

Szeretnék még vele találkozni, meg nem is. Félnék magamtól. Félnék, hogy olyan sokat jelentene minden gesztusa, hozzászólása és megnyilvánulása, mint egykor.
Tönkretett érzelmileg. Az önbizalmam azóta is a béka feneke alatt várja, hogy a herceg (aki természetéből fakadóan nem John) hozzálépjen, megcsókolja és elvezesse ebből a világból, ahol a férfiak nem akarnak komoly, kimondott, érzelmi párkapcsolatot tőle. Az önbizalmamat azóta se sikerült helyrehozni. Mintha még mindig arra várnék, hogy bizonyítsak a férfiaknak érzelmileg, hogy igenis több vagyok, mint a mellettük ülő csoporttárs az órán.
Nem, nem vagyok több. De nem is vagyok kevesebb.
Én mindig az a fekete kabátos, templom előtt álló, kétségbeesett szemekkel bámuló kislány vagyok, aki arra vár, hogy a vele szembe ülő férfi megragadja a kabátjánál fogva és azt mondja:
"-Nekem az ilyen fekete kabátos lányok jönnek be, mint Te!"

Három éve is pont csütörtökre esett a nőnap. Akkor még kék ruha volt rajtam és épp rajszakkörön ültem. Mára fekete felsőt vettem és már évek óta nem fogtam ecsetet a kezemben...

Lily akkor jött fel New York-ba hozzám, abban a reményben, hogy Bellának sikerül ajándékot vásárolni a születésnapjára. Csakhogy nekem közbejött valami. Pontosabban Valaki.
Johnhoz már akkor is valami megmagyarázhatatlan kapocs fűzött, így az első telefonjára igent mondtam és csapot- papot otthagyva találkoztam vele a Washington-emlékmű mögött. Felmentünk a lakására, akkor voltam ott először. Bár csoporttársaktól már kaptam valami rózsaszín, cserepes virágot, John kiment a konyhára és kezembe nyomott egy M&M-et. Azóta sem örültem ennyire a csokoládénak.
Máig emlékszem arra a gesztusára, amikor a film keresés közben épp telefonált, míg én várakozva hátradőltem a franciaágyán. Azaz épp dőltem volna, amikor hirtelen a hátam mögé tett egy párnát, hogy kényelmes legyen és a hideg falnál ne fázzon meg a hátam. Azt hittem nincs tőle udvariasabb és figyelmesebb férfi a világon. Azon az estén ugyanis Ő volt a megtestesült férfi. Pontosabban a lányregényes álmaimból kilépett férfi.
Aztán vártunk, hogy a film lejöjjön és ő odabújt mellém. Nem szóltunk semmit. Percekig csak némán néztük egymást. Én azt hittem, épp álmodom ő pedig.... Na, azt nem fogom soha megtudni, hogy mit gondolhatott. Csupán azt szerettem volna hinni, hogy abban a pillanatban, Ő is azt érzi, amit én. Hogy jó együtt lenni. Hogy jó egymás szemébe nézni. Hogy megszűnt a körülöttünk lévő világ. Hogy már nem számít, melyik busszal keveredek haza Los Angeles-be, az sem, hogy várnak haza. Az sem, hogy mikor töltődik le az a film a netről.
Ismét megállt számomra az idő. Úgy éreztem, abban a kis szobában, mintha mindig is ismertük volna egymást. Tudjátok, amikor azt érzitek, (és elég ritka az ilyen) hogy jókor vagytok jó helyen. (Na, ezek azok a pillanatok, amelyek nálam oly rövid ideig szoktak tartani és általában alig van részem bennük.) Ez akkor egy ilyen pillanat volt.
Már nem tudom felidézni, hogy miről beszélgettünk. Az egyetlen jelentős momentum az volt, amikor észrevettem egy rajzmappát nála és megmutatta a rajzait. Mind egytől egyig lenyűgöző volt, minden rózsaszín hályogomat leszámítva. Megjegyeztem, hogy arra az üres fehér falára igazán kirakhatna ezekből párat, mert büszke lehet a műveire. Mosolygott és megígérte, hogy majd kiteszi a rajzokat. Ez egyébként azóta sem történt meg...

Az egész testem remegett, miközben valami hihetetlen nyugalom is elöntött: annál a férfinél voltam, akinél lenni akartam. Rám mosolyogtak a szemei és az én arcom tette a tenyerébe. Ilyen gyengéd és megható pillanat azóta se történt velem.
Illetve volt még valami, amit észrevettem magamon. Az előző barátommal néhány hónappal korábban mentünk szét, vele nagyon sokat veszekedtem az utolsó hetekben, mindig bedurciztam, és elvártam, hogy ő jöjjön utánam, ő bújjon hozzám az ágyban és engeszteljen ki, vigasztaljon meg, illetve ő kérjen bocsánatot. John is beszólt valamit, amire rögtön megfordultam. Vártam, hogy mikor fordul hozzám. Emlékszem, egy percet voltam képes várni, majd rögtön én fordultam hozzá...

Kék galléros-patentos felső volt rajtam. A hajam ki volt engedve, alig volt rajtam smink. Azt a felsőt már rég nem hordom. Arra se emlékszem, hogy megvan-e még valahol. Azt viszont tudom, hogy az a kék felső aznap este, 7 óra előtt lekerült rólam. Viszont bármennyire is megtörténhetett volna a dolog, nem történt meg. Nem mentünk tovább.

A szenvedélyből egy telefonhívás ébresztett fel. Villámgyorsan felöltöztem, megnéztük mikor indul a busz. Aztán sietve elkísért az állomásig. Az utca végén megcsókolt én pedig felszálltam az esti, Los Angeles-be tartó járatra.
Minden megállónál azt hittem, utánam jön és leszállít a buszról.
Ez nem Hollywood, itt nincsenek ilyen nagy jelenetek. Nem válhat valóra minden álom, tisztában vagyok vele. De higgyétek el, aznap este én voltam a legboldogabb lány azon az éjszakai járaton és nem akartam leszállni. A fellegekből sem.

Kettőnk zsongását hallottam, még éreztem a tenyerét az arcomon és még láttam magam előtt, ahogy szép lassan megcsókol. Félév után, másodszor. Régóta vágytam arra a csókra és rá. Nálam azon a hideg és sötét éjszakán köszöntött be a tavasz.
Azóta nem kaptam senkitől szebb nőnapi ajándékot.

Nem akartam újabb filmkritikát írni szingli szemmel, de ismét kénytelen vagyok. Mivel álom nem jön a szememre (nem a kicsi gesztenye miatt), és úgy látszik, ha nem írhatok hajnalban, akkor addig csak jönnek és jönnek a gondolatok.
Módszer: Nézzünk meg egy filmet.

A befutó: Számos pasas. Barátnőm ajánlotta, azt mondta nekem biztos tetszeni fog. Nos, az első fél óra még tetszett is. Volt egy jó vonal, amin elindult az egész film, aztán telenyomták ugyanazokkal a hollywood-i klisékkel, álom-habos-babos-happyendes történettel, levonva valami XXI. századi, szingli nőknek szóló "tanulsággal" is: Attól, mert 20 pasival feküdtél le, még nem jelenti azt, hogy szégyellned kell, fogadd el magad, szeresd amit csinálsz, és könyörgöm vedd már észre azt a jóképű, izmos, szellemes, intelligens pasit, aki veled szemben lakik!!!

(Nos, velem szemben csak egy idős néni lakik. Mellettem pedig egy idős öregúr. Felettem azt hiszem vannak fiatalok, akik összeköltöztek a barátnőjükkel.)

Ami még vicces, hogy a végén persze mindezt a gondolatot, (amikor rá kell, hogy jöjj, hogy nem egy női magazin és valami neves kutatóegyetem tanulmánya fogja meghatározni, hogy mikor mész férjhez) megszólal a főszereplő nő telefonja és kiderül, tényleg csak 20 pasival feküdt le eddig és valóban a 20. volt az "igazi".

És ha már itt tartunk! Ugyanaz a pasi! Rájöttem, minden egyes ilyen hollywood-i, csajoknak szánt, pontosabban elkeseredett szingli nőknek és barátnőiknek szánt szemétben ugyanúgy viselkedik "A férfi":

1. Mindig ott volt az orrod előtt
2. Jó teste van (és igen, mellszőrzettel!!! nem egy csupasz csiga)
3. Sikeres, az álmainak él, szereti a munkáját és valahogy mindig viszi valamire, sőt, még ha épp nincs állása, akkor is bőven megél hónapokig, miközben minket ostromol
4. Minket ostromol! Mindig a férfi veszi észre/szeret bele a nőbe, még mielőtt a nő ezt észrevenné, ő teszi meg a nagy romantikus gesztusokat is (utánad fut a taxihoz/repülőtéren/állomáson...stb, felkeres, amikor nem számítasz rá, még pedig virággal, étterembe visz....blablabla
5. Bár előtted legalább 300 csajjal kefélt össze meg vissza, amint megismer Téged, rájött, hogy Te vagy az igazi, és hogy rajtad kívül nem kell neki SENKI, ééééés
6. A film végén általában feleségül is vesz....

De most komolyan? Utaltam korábban az Ilyen a formám, illetve a "gyerekeknek szánt" Csizmás, a kandúr mesére is, ami ugyanezt a vonalat járta körül: a rossz fiúból, aki úgy cserélte az ingeit, mint a nőket, már rajtad akarja hagyni az utolsót. Hát nem romantikus?
DE most KOMOLYAN! Írjon nekem az a nő, akinek ez valóban sikerült! Megtartania, pontosabban megszereznie az egyéniségével és belső kisugárzásával egy rossz fiút!
ILYEN NINCS!

Az emberek nem változnak meg egyik pillanatról a másikra. Ahhoz igenis kell hozniuk egy olyan döntést, ami ezt indokolttá teszi. És bár nem vagyok jártas a férfi lélek rejtelmeiben (van nekik egyáltalán olyan?) kötve hiszem, hogy ezt a hatalmas változást előidézheti egy egyszerű, szép, kicsit buta és szerencsétlen nő.

Adott egy olyan nő, aki nem ismeri önmagát, nem szereti önmagát és folyton másoknak (gonosz anyukájának) szeretne megfelelni. Emlékeztek az Oltári nő című filmre?

Julia Roberts mindig annyiféleképpen szerette a tojást, ahogy épp az aktuális férjjelöltje. Itt ez az Ally vagy ki (ami még a nevében is benne van, hogy Mindenki, azaz bármelyik nő lehet Ally) is annyiféleképpen öltözött, csinált magának frizurát, gesztikulált és sminkelt, amelyik volt pasijának épp megfelelt volna. Nincs önértékelése, a hobbiját nem becsüli semmire, tart az anyjától mint egért a macskától, nincsenek távlati céljai (míg Mr. Sármos Szembeszomszéd meg nem mutatja neki, hogy a kis szobrocskáiból még pénzt is kereshetne) és azt hiszi, ha egy női magazin azt állítja, hogy ha 20-nál több pasival fekszik le valaki, abból már nem lesz feleség, minek okán felbérel valakit, (Mr. Sármos, Intelligens és Izmos Szembeszomszéd Srácot) hogy kezdjen el nyomozni az elmúlt 20 kalandja után, akik esetleg azóta megváltoztak és talán újra összejöhet velük.

Melyik pöcs tud beleszeretni egy ilyen nőbe????

Oké, igyekszem érzelmeimet mentesíteni az írástól. És felvázolom legutóbbi bejegyzésem elméletének bizonyítékát a film alapján!
Egy totál káosz nő, akit a push-upos melltartóból kikandikáló két hatalmas szilikonvölgyön kívül, ami persze jól mutat egy vörös kisestélyibe bújtatva,

semmi mást nem tud felmutatni a szobrocskáin kívül, amibe egy olyan pasi, aki röptében a legyet is... beleszerethetne. Kivéve két dolgot:
1. A szexmentesség (más mint a többi, a nő elutasítja)
2. Kiválóan kosarazik. Jobban, mint az izmos szembeszomszéd...

Az elsőre most azért nem térek ki, mert a szexmentesség X idő után szerintem fizikai képtelenség.
Maradt a kosarazás. Miért olyan kibaszott szexi az, ha valaki jól tud kosarazni/bowlingozni/pingpongozni/fallabdázni/teniszezni/csocsózni????

Szerintem részben ez is a szexualitásra vezethető vissza: Egy nő, aki bírja a fizikai megterhelést, ráadásul jól bánik a golyókkal! Uraim, ismerjék be, hogy egy nő kezében a dákó nem szimbolizál semmit! Vagy, amikor ledönti az összes felálló fehér bábut a golyókkal...

Lényegében a szex alternatívája a sport, legyen az bármilyen sport (a sakk nem sport) de erről majd egy másik bejegyzésemben.

És most visszakanyarodnék a bűvös számra. A baráti környezetemben is az a tendencia, hogy 10 alatt vannak nagyon sokan és csak az extrém esetek (például én is) vannak 10 felett. Ami persze a konzervatív, beszűkült picsáknak, akik már évek óta kiegyensúlyozott és látszólag boldog párkapcsolatban élnek, már lotyóságnak, szajhaságnak számít. Nos, mondhatnak rám, amit akarnak, de akkor is azt vallom, hogy már nem a szocializmus és a tabuk idejét éljük.
A nőnek is ugyanolyan joga van a szexuális vágyai kielégítésére, mint a férfiaknak. Ha egy férfi szabadon szórhatja szét a spermáit, egy nő miért nem élvezheti a behatolás fázisát? De nem, a nő mindezt titkolja el, csinálja csendben, magának egy vibrátorral. A férfit senki nem ítéli el. Dicsőség is számára a 300. strigula. A nőre pedig ribancként néznek, ha azt mondja, hogy 23 évesen több, mint 15 pasival feküdt le. Az persze nem számít, hogy például 16 éves korától él nemi életet, és gyakorlatilag 17 éves kora óta nem volt stabil kapcsolata, ami tovább tartott volna 3 hónapnál....Csakhogy sajnos valóban nincs vagy nagyon ritka az a férfi, aki ezt nem ítéli el. Hiába múlt el a tabuk időszaka és beszélhetünk szexuális diskurzusról, még mindig a hagyományos nemi szerepek tekintetében ítéljük meg a másikat:

Egy férfi tudjon barkácsolni, legyen magas és erős, értsen az autókhoz és a sporthoz, ő tartsa el a családot, azaz keressen jobban, mint a nő és neki egyáltalán nem fontos háztartást vezetni vagy gyereket nevelni, mert az ugyebár az "asszonyállat" feladata...

"Egy nő legyen a konyhában tündér és az ágyban kurva", miközben dolgozik és gyereket vagy gyerekeket nevel, emellett figyeljen oda magára, azaz járjon heti edzésekre, ne hízzon el és maradjon olyan társ, akivel lehet beszélgetni, aki megért, aki nem panaszkodik, őszinte, türelmes, nem hisztizik és ahogy a filmben is fogalmaztak: "almás pitét süt az anyósnak".

Őszintén, ez mind irreális elvárás, ilyen a világon nincs. Ennyi szerepnek képtelenség egyszerre megfelelni. Ez olyan, amit én is próbálok. Megfelelni a magyar szakon, megfelelni a kommunikáció szakon, elérni valamit a pszichológia szakon. De ez még csak 3. (anya-feleség-kurva) és akkor még hol a dolgozó nő és hol van az a nő, aki mindemögött áll, aki "all-in one"? Valamelyik úgyis sérülni fog, mert csak (sajnos) 24 órából áll egy nap és a napi alvásigény legalább 8 óra. A maradék 16 órában lehetetlen mindegyik feladatkört jól teljesíteni. Olyat pedig nem tehet meg, hogy most hétfőn anya leszek, kedden majd feleség, azaz jó háziasszony és főzök-mosok-takarítok, szerdán dolgozó nő, csütörtökön szexdémon, pénteken pedig kiveszek egy nap szabadságot és futok a szabadban, kilakkozom a körmöm és elmegyek kozmetikushoz, valamint befestem a hajam...

Visszatérve a számháborúra. Nekem ne egy aszott, frigid nő mondja meg, hogy erkölcsileg mi a helyes és mi nem! A saját erkölcsi értékrendembe (amit nem az átkanonizált Biblia "szent írásai" határoznak meg) igenis logikusan levezethető és elfogadható tény, ha stabil, illetve komoly párkapcsolat híján havonta vagy maximum három havonta elfogyasztok egy Milka-csokit. Szeretem a csokit és nem tudok lemondani az ízéről és diétázni, csak mert "erkölcsileg nem helyes". Azoknak könnyű, akik a rendszerváltás előtt a társadalmi nyomásra gyorsan igent mondtak az első ígéretesnek látszó baleknak, akivel mára olyannyira megromlott a házasságuk, hogy ha még nem váltak el, alig szólnak egymáshoz, megcsalják egymást.

Tény, hogy én is elgondolkoztam ezen a számon. Ha valóban 20 felett már csökken az esély arra, hogy bevonzzuk azt a társat, akivel leélhető a hátralévő élet, akkor elég rosszul áll a szénám és a szalmám is.
Az is elszomorított, hogy az egyik legutóbbi interjúalanyom, egy neves szociológus kutató azt mondta, hogy sajnálja a mai fiatalokat abból a szempontból, hogy egyre kevesebb az esélye a pártalálásra. Gyakorlatilag azt vázolta fel, hogy ha az iskolában vagy a munkahelyen nem sikerül megismerni azt a valakit, akkor erre később még kisebb az esély. Ugyanis a munkahelyek mára nem ezer főt foglalkoztató üzemek, hanem főként kisvállalkozások, vagy olyan nagy cégek árnyékai, ahol a dolgozók létszámát drasztikusan csökkentették a "költségek minimalizálása" végett. A szociológusnő kifejtette, hogy a mai fiatalok, ha eljárnak szórakozni, csak a szokásos 5-6 fővel mennek, és nehezen fogadnak be újakat. Ami szerintem tényleg így van, ezt a saját bőrömön is érzem. Valamint azt is hangsúlyozta, hogy még az életszakaszban is nagy különbségek vannak, ami tovább nehezíti azt, hogy családot alapítsanak, netán komoly kapcsolatba kezdjenek, ugyanis van, aki külföldre megy dolgozni, van, aki még elvégez még egy szakot az egyetem után, van, aki már munkába állna, van, aki 5 éven belül már családot szeretne és van, aki csak 10 év múlva.... Ezek mind olyan éles különbségek, amelyek tutira gátolják azt, hogy működő, kiegyensúlyozott párkapcsolatra tegyél szert.
Bölcsész szakosként szétnézek a karomon: gázabbnál gázabb pasik, vagy olyan feminim jelleggel rendelkező pasik, akikkel sose járnék, illetve vannak olyanok is, akik annyira stréberek, hogy sose fogom megérteni őket.
Ha szétnézek azokon a helyeken, ahol eddig dolgoztam, vagy kiöregedett, idősebb korosztályt, vagy karrierista 30-40-es pasikat, láttam, akik már házasságban élnek. Pályakezdő, értelmes, spontán, humoros, jóképű és egyedülálló pasas olyan ritka, mint a fehér holló, és valószínűleg pont olyan területen fellelhető, ahova a csoda vagy az újságírás miatt soha a büdös életbe be nem tenném a lábam.

Mostanában sokat voltam egyedül a lakásban és rám tört a félelem is. A társtalanság félelme. Az, hogy a négy falon kívül nincs senki, akihez szóljak, hogy a hatalmas franciaágyam egyik oldalát mindig a ruháimmal tömöm meg, mintha ott feküdne mellettem valaki, hogy este be kell kapcsolnom a hősugárzót, mert nincs senki, aki átkaroljon és felmelegítse az egyébként rossz vérkeringésből származó állandó végtag fázásomat, és hogy ha a fürdőszobai tükörbe nézek, egy műszempillás, szőke, kis mellű és nagy fenekű és nagymama karú, szerencsétlen, mazochista és karrierista nőt látok, akinek hónapok óta nincs motivációja és akinek csak akkor csillog a szeme, ha elfogyaszt három-négy vodkanarancsot. (és még egy Fényt is kérek!)

Pedig volt annak idején egy lány, aki ha belenézett a tükörbe, mosolygott. Mert a tükörképben ott állt mellette egy srác, aki épp átkarolta. És akkor ez a lány nem hordott "cirokseprűt" (azaz műszempillát), nem volt szőke, hogy a férfiak jobban észrevegyék és meg volt elégedve magával. És nem ragyogott, hanem szikrákat szórt a szeme.

Volt nagyon régen egy srác, akivel leültünk a helyi parkba. Beszélgettünk. A fiú közel hajolt hozzám és egyesével el kezdte tépni a műszempilláimat. Azt mondta, hogy nekem erre nincs szükségem, sokkal szebb vagyok nélküle.
Akkor még ezt el is hittem.
Ma már szükségem van ezekre a külsőségekre ahhoz, hogy magabiztosabb legyek.
Bella barátnőmnek bármennyire is hihetetlen, nem tudok büszke lenni a munkámra és a szakmai sikereimre. Még ugyan motivál és élvezem, és flow-ba kerülök, ha interjút vagy egyéb cikket kell gépelnem, de... nem tudom úgy értékelni, hogy mindez ér is valamit.
És most nem feltétlen politizálni szeretnék, de lássuk be, azzal, hogy ma négy órás, délelőtti hostess munkát vállaltam, többet kerestem, mint hat óra szellemi munkával. És ez szomorú ebben az országban, ami akkora történelmi múlttal és kultúrával rendelkezik, mint mi. És mélységesen elkeserítő, hogy egy tanár is kevesebbet keres annál, aki mondjuk egy olyan népbutító mocskot vezet, mint a Való Világ.

Nem tudok úgy büszke lenni a munkámra, hogy van egy fontos személy az életemben, akitől nem kapok visszajelzést a munkámról. Nevetséges, de így van. Sokkal jobban számít az ő véleménye, mint mondjuk a barátnőmé vagy a kollégámé, aki igazán ismer. Ha mégis elolvassa a cikkemet az újságban, és valami említést is tesz róla nekem, akkor tudok csak büszke lenni magamra.

Nem, Bella nem fog köszöntőt mondani azon az esküvőn, mert nem lesz férjem.

Nem vagyok egy olyan film főszereplő nője, akit észrevesz a szomszédban lakó srác, és az alkalmi légyottjait felváltaná értem egy komoly párkapcsolatra.

Bár, én írhatnám életem forgatókönyvét. Nem tennék bele felesleges jeleneteket és félrevezető operatőri munkát.

Azaz nem mutatnám az ajtókilincset lépten-nyomon, ha az az ajtó nem fog kinyílni. Már pedig az az ajtó, amit számomra az Élet folyton megmutat, nem az az ajtó, ami ki is fog nyílni.

Mert bár semmi nem lehetetlen és mindenre meg van az esély, optimistának kéne lenni. Minden csak hit kérdése, elvégre Fent már minden el van rendezve, hiszen Candide szerint is "minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon"...

Ha most eltekintek attól a változótól, hogy túléltem egy rózsaszín ünnepet, és nem fulladtam bele a magány magával rántó mélységébe, valamint attól, hogy a körülöttem lévő "boldog mátka párok" valóban kiegyensúlyozott, harmonikus és boldog párkapcsolatban élnek, a szokásos párkapcsolati allűrökkel, míg én mindig örülök annak, ha havonta egyszer "rajzolhatok", vagy épp egy kis morzsához jutok abból a bizonyos nagy szelet tortából, akkor bátran elmélkedhetek a ma esti megfigyelésemen.

Fáradt voltam, alig aludtam hetek óta, valahogy semmihez nincs elég energiám, mégis mindent igyekszem ezer fokon tartani (suli, munka, szociális élet). Már hétfőn az jutott az eszembe, hogy érdemes lenne egy hétvégét fent maradni a kis kuckómban, a saját kis életemben, amibe nem szólhatnak bele a szülők, és valamennyire izolálva vagyok a Los Angeles-i barátnőimtől. Erre kiváló alkalmat adott egy lehetőség, egy üres lakás, (lakótársam épp a barátjánál aludt) valamint maga gondolat, hogy intézhetem a kis dolgaimat. Félig sikerült is, ugyanakkor észrevettem valamit: nem volt jó egyedül. Bármennyire is szerettem volna a munkáimra, az elintézendő feladataimra, a szakdolgozatomra koncentrálni, egyszerűen eltűnt egy motiváció. Nem volt kihez szólnom, nem volt kivel kimenni az erkélyre cigarettát szívni és hülyeségekről beszélni, nem volt kivel vacsorázni, vagy esti filmet nézni a vacsi közben. Ami hétfőn még lehetőségnek villant fel, az péntekre egy majdnem rémálommá vált, méghozzá a magány rémálmává. Legutóbb az EFOTT-on voltam ennyire magányos, de még akkor is igyekeztem társaságot keresni magamnak. Ilyenkor akaratlanul is felötlik a tudat, hogy nincs társam. Gyakorlatilag a szüleimen, a New York-i és Los Angeles-i barátnőimen kívül nincs senkim, csak a munkám, illetve azok a tevékenységeim, amiket azért vállalok, hogy ezeket a kis hézagokat pótolják. Tudom, hogy minden egyes bejegyzésemben arról kesergek, hogy nekem miért nincs, másoknak miért van... de most mégis, amikor bár lett volna dolgom, munkám, éreztem ennek a hiányát.

Már ezer éve megfogadtam, hogy nem jövök össze olyan pasival, aki iránt nem érzek legalább egy szikrányi lángot, mert különben az egész egy megszokássá, unalmas együttlétté válik, amit csak az tart össze, hogy a két ember ne legyen egyedül. 23 évesen nem az a célom, hogy hézagokat töltsek ki a magánéletemben, hanem, hogy egy hozzám méltó, értékes társsal legyek együtt. Ebben a képletben persze az a bökkenő, hogy ilyen társ nem terem ám minden bokorban, és ha mégis, az illető mégsem engem, hanem mást, pontosabban mindenki mást, csak engem nem akar hozzá méltó társának. Maximum egy éjszakára. Vagy kettőre. Elfogadtam már, rég beletörődtem, és tudom kezelni ezeket a kalandokat. Egy utazó vagyok, aki időről időre megáll egy állomáson, majd felszáll a következő vonatra és tovább megy. Persze ez sokszor nem rajtam múlik, hanem a kis városban, ahol éppen megpihenek. Tetszik a város, meg tudnám szokni, sőt mi több, látnám ott a jövőmet, mégsem maradok, mert nem maradhatok. Az a bizonyos kisváros egyszerre hívogat és eltaszít. Nem kínál munkalehetőséget, nem kínál állandó lakhelyet és kinéznek a helyiek. Ez van, megszoktam már. Én akartam így, én akarom így, mert nincs még olyan város, ahol szeretném és szeretnék, hogy letáborozzak.

Vannak a szingli létformának előnyei. Szabad flörtök bűntudat nélkül, bulizás kompromisszumok és kötöttségek nélkül, mégis, egyre inkább kiábrándít. Inkább bevállalok még egy szakot, még egy munkát, vagy gyakornokságot, mint hogy azon kelljen agyalnom: Most épp nem ér rá egy barátnőm sem, mi a fenét kezdjek magammal?

A másik tábor ilyenkor összebújva megnéz egy filmet, elmennek torkos csütörtökön egy étterembe vacsizni, aztán jégkorira pattannak, elmennek a napsütéses télben kirándulni, kézenfogva róják New York utcáit, ésatöbbi... Amiben nem lehet részem és már idejét sem tudom, mikor volt benne részem. Pláne úgy igazán, barátnőként, tudjátok.

És most már tényleg elérkeztem a blogbejegyzésem központi gondolatához: Adott egy barátnő társaság, akik az utóbbi időben nem találtak időt és alkalmat egymásra, most mégis összejöttek New Yorkban, hogy bowlingozzanak. Mind szinglik. Ebből ketten randizgatnak, a harmadikat a volt pasija zaklatja, míg a negyedik ott ül a gurításra várva és a szokásos boroskóláját kortyolgatja. A szomszéd pályán először egy kétgyermekes család, ahol a kisfiúk élvezettel lökték le a bábukat, anyuka és apuka egymással versenyezve tanítja őket a játékra. Aztán egy összeszokott baráti társaság telepszik melléjük, alig van köztük 4 év korkülönbség, mégis irigyli őket. Azt is, aki gurítás után azt ecseteli, hogy most nincs vele a barátja, azokat is, akik párban ülnek és mosolyognak a sikeres tarolások után. Aztán hirtelen ez a lány feláll, és elveszi a 6 kilós golyót. Ő következik. Gurít és mellé. Legközelebb is, majd utána is. Egyetlen sikerélménye, amikor a pulthoz megy boroskólát kérni, (hogy valahogy elviselje, és túlélje az estét) amikor egy 60 év körüli bácsi meghívja és mosolyogva hozzáteszi, hogy ugyanitt 50 év múlva koccintanak. Megint ő következik, és csak egy bábut dönt le.

Lehet nem az ő sportja, lehet túlságosan rágörcsöl a bábukra vagy a golyóra, lehet neki még idő kéne, hogy megtanuljon jól lökni, és akkor a barátnője épp tarol. 10-ből 10. Taps, gratuláció.

Asszociálni kezd: Adott egy valentin-napi direkt berúgás egy kedves ismerősével, akivel az este folyamán a törzshelyén karaokezni kezd. Adott a karaoke esten egy srác, akivel decemberben találkozott, aki iránt erős szimpátiát érzett és akivel szívesen randizott volna, ha a srác randira hívja. A srác duettet énekel egy csajjal. A csajnak baromi jó hangja van. A srácnak is, mellékesen. A közönség is megtapsolja őket, a lány tehetséges és boldog, a fiú pedig egyre több duettet énekel a lánnyal. Talán ismerősök korábbról, talán haverok, talán a lánynak barátja van, de nem is ez az érdekes, hanem, hogy igazán tehetséges valamiben, ergo: jó hangi adottságokkal rendelkezik, amit jelen esetben ki is tud használni.

És itt vagyok én. Nem tudok úszni, nem tudok főzni, nem tudok varrni, nem tudok normálisan biciklizni sem, a biliárdban és a csocsóban sem vagyok jó, mint kiderült, a bowlingban sem, félek a magasságoktól, nem értek a technikai dolgokhoz, főleg a számítógépekhez, okostelefonokhoz és programokhoz, nem tudok korcsolyázni, nem tudok síelni, a sakkban is vertek már meg jó párszor, sose voltam jól matekból, nem tudok számolni, még a földrajz sem az erősségem, még énekelni sem tudok és hiába tettem le a jogosítványt már egy éve, azóta nem voltam vezetni sem. Hirtelen ennyi jut eszembe, de még biztos folytathatnám a sort.

Nem vagyok elég tehetséges, de szeretek, vagyis szerettem rajzolni és festeni és voltak szép munkáim, amik azóta díszítik a szobám falait, mégis kevés pasi vette eddig észre és dicsérte meg. Szeretek írni, és hiába ez a szakmám, még mindig van hová fejlődnöm, és tudom, hogy ebben sem vagyok száz százalékos, bárhol dolgoztam eddig és bárhol jelentek meg a cikkeim. Bármennyire is szeretem a filmeket, nem tudok filmkritikát írni, és bármennyire is szeretnék filmet készíteni mégsem tudok, de még fotózni sem, csupán hobbi, amihez hozzá tudok szólni. Ilyen egyébként a történelem tudásom is, ami az évek folyamán egyre gyengül, mert nincs alkalmam használni. Nem ismerem fel a hazugságokat, még mindig naiv vagyok, ugyanakkor szeretem magam emberekkel körülvenni, szocális életet élni, középpontban lenni, véleményeket cserélni. Az irodalmi tudásom is csak arra korlátozódik, amit szeretek, illetve, amit még általános és középiskolásként meg kellet tanulnom, magyar szak ide vagy oda, még mindig azokat a verseket tudom elszavalni, amiket szavalóversenyen mondtam annak idején. Erre is hiába voltam büszke, soha a kutyát nem érdekelte, hogy szavalóversenyen voltam, és különdíjat kaptam. Bármennyire imádom a pszichológiát, én voltam a levelező évfolyam egyik leggyengébbje és itt nem lehet kifogás, hogy mellette másik szakot is csináltam és cikkeket publikáltam, vagy hogy olyan fos tárgyakból kellett bizonyítanom, mint a statisztika, vagy számtech, amiben ugyebár sose voltam jó. Hiába figyelem a politikai és közéleti eseményeket, és alkotok véleményt, sosem érdekelt igazán és átlagosnak mondanám az ezzel kapcsolatos tudásomat is. Bár ez is annak a függvénye, hogy mihez vagy kihez képest. Szeretek utazni, jó új kultúrákat, társadalmakat megismerni, mégsem vagyok egy világutazó, és még az Erasmus programot is tízszer meggondolom, mire jelentkezni mernék. Hiába TDK-ztam, nem jutottam be az országosra, tehát tudományi téren sem vagyok kiváló, és az ezzel kapcsolatos egyetlen második díjam se érdekelte a kutyát sem. Ha teszem azt kiváló teniszező lennék, vagy úszó, netán jó énekes, vagy tehetséges bowlingozó, biztos sokkal több elismerést kapnék, mint hogy "Gratulálok a második helyezéshez azon a... min is? Irodalmi díj? Szavalóverseny? Ja, igen, ahhoz"....

Sok dolog érdekel az életben, mégsem értek maximálisan semmihez. Amihez egy kicsit mégis, vagy teszem azt "tehetséges" lennék benne, az senkit nem hat meg, senkit nem érdekel, senki nem tud igazán hozzá szólni. Mindig is irigyeltem a tehetséges embereket. Azokat is, akik igazi egyetemista életet élnek és egy összeszokott csoporttársi társasággal járnak bandázni ide-oda. Akiknek tudjátok, van ideje főzni, sütni, szakdogát írni, angolt vagy más idegen nyelvet tanulni, netán olvasni, vagy sportolni...

Amúgy arra akartam kilyukadni, hogy mivel semmiben sem vagyok elég jó, és amiben mégis, az senkit nem hat meg, ezért esélytelen pasiznom vagy komoly párkapcsolatot kialakítani. Azaz, nem fognak hozzám odajönni, hogy: "Milyen szép hangod van..." "Milyen ügyesen gurítasz..." "Milyen jól úszol..." "Milyen szépen korcsolyázol..." stb.

Az a lány leszek, aki a háttérbe húzódva ül, és reméli, minél előbb vége  a játéknak, vagy nem kell bemennie a vízbe, vagy autóba ülnie és vezetnie. (No, nem a balesetveszély miatt) Tehát arról van szó, hogy ki kellene tűnni egy olyan dologban, amire a pasik is felkapják a fejüket. És higgyétek el, lányok, ez nem a szavalóverseny, mert arra egy jó pasi sem megy el. És ez nem az írás tehetsége, mert még egy pasi sem szólított le azzal a dumával, hogy "olvastam az egyik cikkedet, nagyon tetszett és meg szeretnélek ismerni". Az tud hódítani, aki vagy nagyon tehetséges egy sportban/énekben vagy az, aki kurva jól néz ki. A hozzám hasonló, átlagos "szép szemű, szép ajkú" lányok nagy fenékkel, kis mellekkel, némi írás és rajztehetséggel soha nem fognak olyan pasit megfogni, aki a bowling pálya túloldalán sorra löki el a bábukat.

A kedves kommentelő legutóbbi linkjében is azt hangsúlyozza Lux Elvira, hogy el kell tudni adni magunkat. Na, de hogyan? "Ide nézzetek, most jelent meg egy cikkem az xy.hu oldalon?" "Ide nézzetek, most készítettem egy interjút XYZ-vel?" "Ide nézzetek, most nyertem egy irodalmi pályázaton?"

Tanulság, vagy tapasztalat, én nem akarok szélsőséges nézeteket vallani, de nézzétek meg, hány helyes bölcsész pasi és hány helyes informatikus/tesi szakos, de legalább sportot kedvelő pasi van... Melyiknek nagyobb az esélye? Ha egy helyes, értelmes, humoros, spontán bölcsésszel vagy egy karakoe bulin éneklő, baráti társaságban lévő sportimádó, teszem azt természettudományi karra járó pasival jövök össze, aki azt se tudja, ki írta az Elbocsátó szép üzenetet, vagy mi az az impresszionizmus.

Lilith egy kémikussal jár, akivel nincsenek közös témáik,  a pasit nem érdekli az irdalom, a tudományos bölcsész munka, de még a művészet sem. Már lassan fél éve járnak, a hónapok alatt sikerült összecsiszolódniuk, még ha teljesen nem is értik meg egymást, megtanultak alkalmazkodni a másikhoz. Hiába vannak vitáik, a végén mindig kibékülnek. Na, ők sem egy irodalmi esten találkoztak először. És nem is ez köti össze őket.

Volt egy felmérés, mely szerint két helyen lehet ismerkedni, illetve alakulhat ki komoly párkapcsolat: iskolában (gimi, főiskola/egyetem) illetve munkahelyen.
Ha megnézünk egy átlagos munkahelyet, akkor többségében a családos embereket látjuk, illetve az idősebb, már nyugdíjba mehető, de még az állam által nem megengedett 60-70-esek korosztályát, akik már bizony jó pár X éve ott dolgoznak és óriási munkatapasztalattal rendelkeznek.

Annyit gondolkoztam már ezen, hogy akkor hol és hogyan vonzhatnám be azt a pasit, akire mindig is vágytam, és akinek elég jó vagyok így is, és akit igazán érdeklek. Az biztos, hogy nem a hangommal

vagy a bowling/biliárd/csocsó tudásommal fogom felhívni magamra a figyelmet.

Az is biztos, hogy az első neki szánt vacsorámat elcseszném, és az is biztos, hogy nem tudnám még megvarrni az ingje gombját. De érdekelne, amit csinál, fel tudnék rá nézni, ha legalább jobb hangja, biztosabb számítógépes ismerete lenne, ha értene a világ dolgaihoz és egy olyan társadalmi-politikai világszemlélete lenne, akitől nem csak tanulhatnék, hanem véleményeket is cserélhetnék. Elmennék vele meccset nézni, és meg szeretném tanulni tőle, hogyan lökjem be a golyókat a biliárd asztalon, vagy hogy gurítsam a golyót a bowling pályán. Az ajándékait mindig kreatív módon választanám meg, meglepetés bulikkal, felhajtással. Még külföldre is elköltöznék vele, de New York-ot is itt hagynám miatta. Mindig csinálnék vele valami érdekeset és azon lennék, hogy ne unjuk meg egymást és az a bizonyos láng igenis évekig és évtizedekig lángoljon....

Míg erre várok, majdnem Csipkerózsikaként, addig fenntartom a bulizós, iszogatós, futó kalandok által elért önbizalom és kompenzáció pótló énemet, aki a józan hétköznapjaiban hvg-t olvas, cikket ír, társadalmi eseményekre jár, több szakot csinál egyszerre, műszempillát rakat, hogy a szemeit kihangsúlyozza, szőkére melírozza a haját, hogy egy teremben kitűnjön, pszichológiai írásokat olvas, és a maga módján próbálja megérteni az őt körülvevő, lehangoló, önző, egoista, értékmentes világot.

Két héttel ezelőtt megismertem egy srácot. Még az este elején szemet vetettem rá a helyi pubban. Mivel két lány társaságában volt, azt hittem, az egyik a barátnője. Jóképű volt, udvariasnak tűnt és intelligensnek.

Az este végére barátnőmmel átkeveredtünk a megye egyik olyan diszkójába, ahová józanul soha nem érdemes bemenni a sok barom miatt. Szerencsére volt retro-terem, ahol nekünk való zenéket játszottak. Egyszer feltűnt az a srác is, párszor összenéztünk, majd odajött hozzánK. Barátnőmet épp lekérte egy másik srác, így kettesben maradtunk. Tánc közben megtudtam, hogy nincs barátnője.

Egy órán belül elcsattant az első csók is, és amikor leültünk beszélgetni, hogy megismerjük egymást, pont olyannak tűnt, amilyennek képzeltem: intelligens, udvarias, figyelmes, aranyos. Tudjátok, az a típusú pasi, akivel akár hosszú távra is lehet tervezni. Minden flottul alakult, még haza is kísért minket, ugyanis a barátnőm nálam töltötte az éjszakát. A kapu előtt csókolóztunk, elkérte a számom, sőt másnap még facebook-on is bejelölt. Ez akár egy kapcsolat kezdetét is jelenthette volna abban az univerzumban, amikor még a férfiaknak volt gerincük. Bizony. A mostani férfiak nagy részének (tisztelet persze a kivételnek) nincs gerincük, nem tisztességesek, de legkevésbé erkölcsösek. Nem mintha mély benyomást tett volna rám srác, de adtam volna a dolognak egy esélyt, egy normális randi szituációban. Azonban az elmúlt hetekben még csak annyira sem írt rám, hogy: "szia". Ismétlem, rám. Ugyanis a barátnőmre, aki velem volt aznap, viszont pofátlanul, mocskosul elkezdett írogatni. Sőt, találkozót is kért. Úgy fogalmazott, hogy ő azon az estén úgy érzi, rosszul választott kettőnk közül.

Ne értsétek félre, a legjobb barátnőmről van szó, abszolút nem hibáztatom és most nem rinyálni szeretnék, hogy a barátnőm jobb csaj-e. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a helyzet, így a hátam mögött szerintem a legaljasabb módon undorító és erkölcstelen, amit egy pasi elkövethet nem egy, hanem két lánnyal szemben. Természetesen a barátnőm (nem csak miattam) elhajtotta a fenébe, és abszolút nem érdekelte. Kiderült, hogy szegény, ártatlan Casanova megtalálta eme szerény kis blogomat és az a benyomása támadt, hogy én mégsem kellek neki, sőt, hogy rám nem volt nagy hatással. Elárulom, valóban nem volt, de ez egyébként nem a blogomból kellene, hogy kiderüljön, mi több, nem is róla írtam egyik bejegyzésemben sem, fogalmam sincs ezt honnan szűrte le, de hát ez van. Unalmas volt. Egy poént nem tudott mondani, nem éreztem vele olyan jól magam. Itt a poént nem a viccmesélésen értem, hanem azon, hogy elvárom egy FÉRFItől, hogy igenis nevettesen meg, legyen egy-két vicces beszólása, szarkazmusa számomra, amin mosolyoghatok. Tőlem akár öt nyelven is beszélhet, ha mellette unalmas... Nos, ő az volt...

Nem velem történt, hanem Bellával, de tanulságos történet a következő is:

Ez egy héttel ezelőtt történt. Kicsit kirúgtunk a hámból, ami azért valljuk be, vizsgaidőszak után eléggé ránk fért. Tehát a kedvenc kis helyemen iszogattunk, a fogcsikorgató hidegben cigarettáztunk és beszélgettünk. A fenti tánctéren tömegnyomor volt, és Bellát pont leszólította eléggé illuminált állapotban az egyik volt osztálytársunk. Ekkor Bellához odalépett egy középkategóriás srác, hogy jött, hogy megmentse. (Kezdetben akár magának, a szőke hercegnek is gondolhattuk volna)

Bella nem értette, azt hitte mi küldtük rá a srácot. Persze hamar kiderült, hogy nem, és a srácon látszott, azaz ismétlem LÁTSZOTT, hogy oda meg vissza van az én drága barátnőmért. Amerre mentünk, VÉLETLENÜL ott volt ő is, sőt, amikor kimentünk a fogcsikorgató hidegben cigit szívni, valahogy ő is mindig odakeveredett. Záróra után hazakísért minket, egész este nyomult Bellára, míg végül beadta a derekát, és megadta a számát. Aztán csókolóztak. Mi pedig vártunk. Azaz annyira izgultam érte, hogy én is vele vártam, hogy mikor keresi meg a srác. Hát várhattunk....

Tudjátok, első nap, még oké, biztos másnapos, még összeszedi magát. Másnap: ó, hát biztos sok dolga van, vagy ezzel a háromnapos szabállyal akarja szegénykémet szédíteni. De a negyedik nap után már biztosak voltunk abban, hogy ebből nem lesz semmi. Bár én még utána is bíztam benne, hogy megkeresi. Nos, meg is tette. Egy hét után, hajnali fél 5-kor, a következő sms-sel: "heló!" Bella nem tudta mire vélni a dolgot, én pedig az illető "úriember" haverjától megtudtam, hogy csatak részegre itták magukat, és úgy jutott eszébe a barátnőm. De ez még semmi. Azt is megtudtam, hogy a Casanova 2.0-nak Bella úgynevezett "könnyű préda" volt. Azaz, mivel csókolóztak, megadta a számát, és akart tőle valamit, a srácnak már nem kellett annyira. A hajnali sms után Bella írt neki a közösségi oldalon, hogy vegye észre magát, és máskor ne küldözgessen neki hajnalban semmiféle smst, de a srác még erre is baszott visszaírni. Sem egy bocsánatot, sem egy "sajnálom, többet ilyen nem fordul elő" szöveget, semmit.

Igen, ebből is világosan látszik, hogy
1: Nem szabad ittas állapotban ismerkedni
2: Nem szabad megadni a számunkat, nem szabad velük rögtön csókolózni, de legkevésbé VÁRNI, hogy majd keresnek, mert NEM FOGNAK!!!
3. Nem szabad "könnyű prédának" mutatkozni, le kell szarni a fejüket, flegmán kell velük viselkedni, minél elérhetetlenebbnek kell látszani, ahhoz, hogy észrevegyenek. Nem vicces?

Könyörgöm, uraim, mint az óvodában! Csak most nem a haját húzzuk meg a másiknak. Az a kisfiú, aki csúfol, az 2012-ben beszól, szekál, gúnyolódik, na annak tetszünk. Az a kislány, aki folyton otthagyja és felhúzza a kisfiút, és inkább más kisfiúkkal vihorászik az ebédszünetben, az kell.

Lehet, hogy ez normális, és csak én látom ezt furának. De az én értelmemben, ha látom a másikon a kölcsönös szimpátiát és látom a szemén, hogy meg akar csókolni, és hagyom neki, hogy megcsókoljon és jól csókol, és elkéri a számom és randira hív, az azt jelenti, hogy AKAR tőlem valamit. (és nem csak szexet) Épp ezért feleslegesnek érzem azt a macska-egér játékot, hogy akkor várok, míg rám ír, nem írok neki, csak ha ő egymás után kétszer rám írt, nemet mondok az első randira, hogy jobban teperjen, és a legközelebbi közös bulin levegőnek nézem, hogy felkeltsem az érdeklődését...

Tehát ezek a tipikus baromságok, azaz "női praktikák", amik sajnos beválnak és sajnos igenis kellenek.

A napokban láttam a Csizmás kandúr mozit, és fel voltam háborodva. Ugyebár elvileg ez gyerekeknek szól. A kislányoknak mi raktározódik el tudat alatt? Hát, hogy igen, van ez a ravasz, nőcsábász, hazug, tolvaj cica, és amikor feltűnik a cicalány, kiderül, hogy nem is olyan hazug, hogy valójában nem is tolvaj, megmenti a cicalány életét, és gazcicából igazi hős lesz.

A cicalány elérte, hogy ez a nőcsábász egy cicáért nyávogjon. És ezt persze a kislányok is el fogják tudni érni, ha felnőnek, mert a meséből is láttuk, hogy mindenkinek megvan a maga párja. Mint a jin és a jang. Arról azonban nem szól a fáma, hogy sokkal több kislány van, mint kisfiú és a kisfiúk megtehetik, hogy kényük-kedvükre válogathatnak.

"Tegnap még vele csókolóztam? Nem baj, holnapra felszedem a barátnőjét is!"
"Jól csókol a lány. Bakker, még a számát is megadja. Na ez nekem nem kell, ez túl könnyű préda..."

Az az este (is) egy ártatlan boroskólával kezdődött...

Kezdetben csak barátnőmmel beszélgettünk, a szokásos kis csacskaságokról. Felmértük a terepet, majd szomorúan tapasztaltuk, hogy a szórakozóhelyen fellelhető férfiak száma zéró, míg a taknyosoké végtelen. Hála az új törvénynek, 20 percenként jártunk ki cigizni. Beidegződött, rossz szokás, de a boroskólám mellé igenis jólesik egy- két szál. Még akkor is, ha ezért egyenesen a szórakozóhely elé kell kimenekülni. Tehát cigizgettünk, ittunk és fecsegtünk, amikor...

Bellának nem két szép szempár, nem is csinos fenék, vagy izmos váll, hanem egy dús, fényes barna haj keltette fel a figyelmét. Mr. Haj nekünk épp takarásban ült, és egy barátjával beszélgetett. Mikor volt alkalmam szemügyre venni a barátja hogyismondjam, "adottságait", feltűnt a szintén beletúrható, sötét barna haj, formás fenék, borosta és a kikandikáló, fekete szőrszálak az ingujjból. Már elég régóta kaparom a falat esténként ahhoz, hogy beinduljak, de drága barátnőmnek, Bellának se kellett több. Az első adandó alkalommal a srácokkal szembe ültünk át, 10 percenként járkáltunk wc-re, és cigizni, ami után feromonos parfümmel befújtuk magunkat és csábosan elsétáltunk előttük. Bella még ki is jelentette azon az estén, hogy ő nem megy haza anélkül, hogy ne túrt volna bele ebbe az Adoniszi hajba.

Az én sármos fickóm azonban az egyik pillanatban magára vette a kabátját és búcsút intett az ismerőseinek. Én ekkor már túl voltam az ötödik boroskólán is, és mivel aznap este láttam a Sherlock Holmes 2 című filmet, amelyben Robert Downey Jr. borostáját és sármját csodálhattam,

valószínűleg mindez közrejátszott abban, hogy a búcsú pillanatában odaléptem Mr. Sármoshoz, azzal a mondattal, hogy "Hogy lehet az, hogy két olyan helyes pasi, mint Ti, nem vesznek észre két olyan jó csajt, min Mi????" Szó szót, követett, Bella leült Mr. Hajjal, én pedig a pulthoz, Mr. Sármossal. Mr. Sármosról kiderült azonban, hogy nem akárki. A helyi gimnázium egyik tanárja, ráadásul elmúlta a krisztusi kort is. (Mr. Haj szintén, bár róla később kiderült egy exfeleség, két gyerek és egy jelenlegi barátnő is)

Tehát ismerkedni kezdtem a pultnál a Tanár Úrral, aki a huszadik perc után megcsókolt. Majd hátraültünk, ahol heves, vad csókolózásba kezdtünk. Mivel imádom a szerepjátékokat, elkezdtem a Tanár Úrt magázni.

Rossz kislányként viselkedni, és arra kértem, hogy büntessen meg, mire ő megragadta a hajam és a torkom, és még szenvedélyesebben csókolt... Na, de Tanár Úr!? Ez így ment további húsz percig.

Aztán bezárt a szórakozóhely, és mi négyen leléptünk. Bella aznap nálam aludt, tehát az utca elején találkoztunk. Előtte megadtam a számom a Tanár Úrnak, aki mindenáron látni akart másnap, és erősködött, hogy hazakísér.

Nem tudom, hogy a kijózanodás, vagy az, hogy időközben megjelentek Belláék, de valamiért az egésztől elment a kedvem. Elvégre már több, mint harminc, meg tanár, ami még nem is lenne baj, de akkor hogy hogy nincs senkije, ha értelmes és jóképű és elmúlt harminc? Valami tuti nem kóser vele. Ezért fogtam a nyúlcipőt, és eliszkoltam a szomszéd utcába, majd kalandosan hazaértem.

Nem gondoltam volna, hogy Los Angeles-ben is találhatok még kalandokat, és nem is akármilyent! Aktív pasivadászként már volt dolgom egy kanadai Johnny Depp hasonmással, kémikussal, fotóssal, ügyvéddel, zenésszel, festővel, DJ-vel, mérnökkel, nőgyógyásszal és most egy tanárral is.

Rájöttem, hogy ezért nem akarok komoly kapcsolatot. Legalábbis a pszichológusom szerint azért kezdek olyan férfiakkal, akikkel már ösztönösen tudom, hogy nem lehet komoly, és azért térek vissza olyan férfiakhoz, akiknél egy szeretőnél sosem leszek több, mert nem akarok komoly kapcsolatot, mert valami miatt félek komoly kapcsolatot kialakítani. Nos, azt hiszem, a flörtölés miatt.

A Tanár Úr rávilágított arra, hogy élvezem a szabadságot, a flörtöt, és hogy ezt nem akarom lecserélni egy komoly kapcsolatra. Mert ez mindig izgalmas, és egy olyan játék, aminek az a vége, hogy elérem, amit akarok. És tudom, hogy ez a valami aznap estére szól. Aztán egy hétig izgatja a fantáziám, majd jön a következő hét, a következő játékossal. Hol én adok sakkot, hol én kapok.

Egyszer, talán olyan mattot kapok egy este, amit újra akarok játszani, egészen addig, amíg észre veszem, hogy már rég nem a játék izgalma miatt vagyok ott, hanem a partner miatt és többé már nem érdekel a játék... Vagy elfenekelnek egy vonalzóval... :D

Szilveszter napján értem haza egy családi nyaralásból. Nehéz szavakkal leírni az akkortájt bennem lezajló és kavargó érzéshalom kupacot. A lényeg az, hogy a nyaralás ellenére álmaimban egy olyan férfi mellett lehettem, akibe azt hittem, szerelmes vagyok. John emlékétől próbáltam menekülni nappal, de éjjel mindig visszatért hozzám. Nem hagyta, hogy felhőtlenül élvezhessem a téli napsütést. A családi nyaralás feltöltött, ugyanakkor le is hangolt. 22 évesen ugyanis roppant magányos érzés, amikor nincs kivel megosztani a kompon átélt lemenő nap csodálatos, szinte szivárvány sugarait, amit a végtelen tenger elnyel...

"Bármerre nézek, végtelen tenger,
Oly hangos a moraj.
Már nem is látom, hogy víz vagy ember,
Eltakar.
Hajnaltól-hajnalig tart.
Lerágott szép szavak, ezek csendben itt maradtak.
Mikor elszunnyad a város,
Lassan útra kel, engem jól ismer,
Álruhába rejt, hogy ne fedezz fel,
Ha feléd megyek, és te...
Új napra ébredsz, neked minden oly szép...
Ellopnának tőlem a felhők, ha az árnyékod lennék...

Jókor voltam a rossz helyen, nem is történt semmi sem.
Így várok évek óta már...
A szivárvány hazugság,
az egészet kitalálták!"

Ez a szám járt akkor a fejemben. Gyönyörű szigettúrán vettem részt, különleges növény- és állatvilágot láttam, Tenerife utcáin sétáltam és vásároltam, egyedül. Akárki vett körül a családból, úgy éreztem, egyedül vagyok. Amikor a szigeten voltunk és álmélkodva tekintettem a tájra, az járt a fejembe, hogy ide még nászútra is érdemes lenne menni. De kivel???

Hazaértem. Mínusz két fok, lucskos hó és sár. A szingli barátnőimmel már hetekkel ezelőtt lefoglaltunk egy 4 csillagos hotelt, nem messze az egyik városban. A szilveszteri csomagért 40 ezret kellett fizetni, mely a jeles estén korlátlan étel és italfogyasztást is tartalmazott. Valamint ingyenes jacuzzi, infra és finn szauna használatot, no meg 30 perc ingyen masszázst. Az estére kicsinosítottuk magunkat, a felszedett kilók ellenére egy szexi lány mosolygott vissza rám a tükörből. Aztán elfoglaltuk a helyünket, pincérek lesték minden kívánságunk, élő zene is volt..., csak. Férfi nem. Aranyos, idős párok, harmincas és negyvenes családosok a gyerekeikkel. Senki nem láthatta, hogy milyen csinos vagyok. Egy kedves, idős öregember még oda is jött hozzám, és azt kérdezte, hogy négy ilyen csinos lány, hogy lehet kísérő nélkül?? Na mégis hogy?? Hát így...

Ha visszagondolok 2011-re, ugyanazt a forgatókönyvet látom magam előtt, ahogy 2010-ben és 2009-ben éltem. Jelentéktelen férfiak, sok kavarás, reménytelen szerelmek, megannyi csalódás, és tobzódás.... Igen, kísérő nélkül. Igen, négyen vagyunk. És igen, nem találtunk még megfelelő partnert, mert a legtöbb férfi egy hazug, aljas, kétszínű, alattomos, sunyi, félős, gerinctelen, tiszteletlen, semmirekelő fráter, akiktől az ember lánya az egyéjszakás kalandon kívül nem is számíthat többre.

De ezt persze nem mondhatom el az öregúrnak, csak kedvesen mosolyogtam. Így, ni: :)

Az első asztalnál, vörösborral a kezemben figyeltem a táncra perdülő szerelmeseket. Kivételesen nem voltam féltékeny egy lélekre sem. Sőt, jó volt rájuk nézni. Jó volt egy pillanatig csodálni, hogy egyesek harminc és negyven évig is kitartanak egymás mellett, hogy létezhet igaz szerelem hatvan évesen is, és hogy ezek az idős nénik és bácsikák még mindig nagyon jól ropják a táncparketten!

Az év utolsó estéjén John-ról álmodtam. Álom volt az álomban, pontosabban maga, a megtestesült álom, hogy végre kimondva, kéz a kézben együtt jártunk. John odaállt felém, és szerelmet vallott. Hogy ő mindig is belém volt szerelmes, majd egy hozzám írt szerelmes verset is elmondott. Azt is mondta, hogy bár tőlem sokkal vékonyabb és szebb lányokkal kavart, mindig is én kellettem neki. Mese habbal. Ilyen csodák nem léteznek, csak a képzeletem szüleményei. John ugyanis bebizonyította, hogy mindenki mással sokkal boldogabb, mint velem, ráadásul másokkal képes kimondott, amolyan tudjátok, hivatalos "kéz a kézben járunk" kapcsolatra, csak velem nem tudott soha.

Ezek a sebek nem múlnak el. Még mindig beforratlanok, és az ötödik hónapja tartó pszichológiai kezelésem sem enyhítette teljesen a dolgot. Talán nem is fogja. John megmarad egy olyan sebhelynek, ami a kudarcra fog emlékeztetni, akárcsak Bill. Vele megint idén lett végleg vége köztünk. Még belegondolni is furcsa, hogy képes voltam ismét visszamenni hozzá, a hátsó üléses szeretője lenni, még mindig abban bízva, hogy most talán, több leszek. És, amikor már azt hittem, hogy ebből még lehet komoly, akkor egy hónapra eltűnt, és mikor visszajött, közölte, hogy Washingtonban barátnője van.

Ahogy a táncoló öregeket figyeltem, úgy éreztem, ezen az estén védve vagyok. Minden hülyeségtől, amit csinálhatnék, minden idióta pasitól, akivel flörtölhetnék, minden volt szerelmemtől, akire szánalmasan rámásznék, de azoktól a pároktól is, akik ilyenkor előszeretettel bújnak össze a buli kellős közepén, és csókolgatják egymást, ahogy és ahol érik, hogy az ember nem csupán irigyekdve tekint rájuk, hanem legszívesebben agyonvágná a pezsgős pohárral mindkettőt. Szóval védve voltam, ami azt hozta magával, hogy nem éreztem semmit. Sem megbánást, sem örömöt, se csalódást, se szerelmet, se testi vágyat, se bánatot, se reményt, semmit. Az egész 2011-es szilveszter úgy tűnt el a szemem előtt, hogy a lelkemet az üresség töltötte meg.

A lányok pókerezni kezdtek egy 17 éves fiúval, rám pedig nem hatott a pia. Így jobbnak láttam, ha ledőlök az ágyikóba. De nem tudtam elaludni. Az utolsó gondolataimat is a John iránt érzett kavargó érzés-és élményzuhatag árasztotta el, és írni kezdtem, majd elaludtam.

De tudod, nem bántam meg, mert ilyenkor a legkevésbé sem szeretnék táncoló, ölelkező és csókolózó párokat látni, idióta férfiakkal flörtölni, és csak azért kavarni egy üresfejű, bunkó barommal, hogy éjfélkor legyen kihez nekem is hozzábújnom. Köszönöm, de nem. Inkább otthon leszek, vagy egy hotelben a szingli barátnőimmel, a hatvanévesek társaságában.

Egyébként minden szilveszterkor van egy titkos fogadalmam. Mégpedig, hogy a következő szilvesztert már nem magányosan, egyedül, a párokat irigykedve töltöm, hanem egy olyan baráti társaságban, egy olyan buliban, ahol egy férfi engem is átkarol, pezsgőt tölt a poharamba (és nem pincér!) majd a visszaszámolás a Himnusz után megcsókol. Még sosem volt ilyen szilveszterem. Talán, majd jövőre! :)

Az utóbbi időben más jellegű álmaim vannak. Amióta tudom az "igazságot", valami nagyon felpiszkálódhatott a lelkemben. Olyan elfojtott érzések, múltbéli jelenetek bukkannak fel, amit felébredve nehéz megemésztenem. Szapora lélegzet, tágult pupillák. És közben jönnek a gondolatok. Talán könnyű lenne, ha sikerülne elfogadnom a tényt. De nem tudom. Huszonkét évem gyötrő képei zilálnak az álmaimban. Minden egyes fájó mondat. Minden egyes fájó gondolat. És minden egyes elfojtott düh. Álmomban is rohangálok. Állandóan "A" pontból "B"-be szeretnék eljutni. Most nehéz volt. Elkéstem. És anyukám miatt. Nagyon dühös voltam rá. Aztán volt egy férfi, akit bezártak az okos telefonjába. Nagyon ijesztő volt, az a jelenet felért egy horror filmmel. Abban a jelenetben férfi voltam, méghozzá Dr. Lightman és segítettem neki kijutni a virtuális térből. És a kijutott lény egy kabátból és két szemből állt. Két hatalmas szem. Aztán antropomorfizálódni kezdett, végül egy kövér, de torz pacákká vált, akinek három lába volt. Aztán ott ültem megint abban a kocsiban. Azt mondta, hogy: "Ha nem találkoztunk volna, akkor is jó lett volna, nekem olyan mindegy volt, mert tudtam volna mást is csinálni." És a mostani tudatommal ültem ott, és nem hallgattam. Azt mondtam neki, hogy:"Ezt most fájt hallani. Nem azért, én is tudtam volna mást csinálni, nem vagyok hozzád láncolva, de ezzel te most azt mondtad, hogy oly mindegy, hogy találkozunk-e. Te valójában nem is akarsz velem találkozni, illetve nem szívesen találkozol velem." Jó érzés volt nem hallgatni, és kimondani a gondolatomat. Kár, hogy ezzel már elkéstem és csak az álmaimban tudom megtenni.

"borzasztó, hogy az ember egyedül van

borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül

vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van

...

s az, hogy erre rájössz, te, aki rajongtál érte és nem tudtad elképzelni az életedet nélküle, mert lassan az a buta meggyőződés alakult ki benned: hogy no most, ő az, akit szeretek - az hogy rájössz arra, hogy még ő is megcsal, a legtermészetesebbnek tartva, hogy ezt tegye, s hogy te egy barom vagy talán megéri a pénzt, amit kifizettél neki

most aztán, hogy mindezt lekontrolláld, a legjobb, hogy hazudsz neki - igy lekontrollálhatod azt is, hogy vajjon csaló létére is tudnál-e vele élni

mert valaki mégis kell, őt vedd próbababának - azt hiszed, te barom, hülye marha, hogy szereted? - őt a csalót nem csapod be ezzel, hát mért csalod magadat, nem elég, hogy ő becsap?

hadd, hogy becsapjon, csapd be te is őt, csak azt ne feledd el egy pillanatra sem, hogy mindez csalás

ha aztán azt mondod, hogy szereted s ő az mondja, ez igaz, ennek ne dőlj be, mert ő még ebben is hazudik - mert nem is tehet mást: ez az ő életkedve teveled szemben."

József Attila Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című alkotásából idéztem a fenti sorokat. Valóban borzasztó, ha az ember egyedül van. Valóban megcsalnak azok, akikről azt hiszed, hogy szereted őket, majd rájössz arra, hogy nem szereted őket, és valójában nem is vagy szerelmes. Csupán egy illúzióba. Megalkottál magadnak félig a kamaszkorodból, félig az apa-mintádból, félig az első szerelmedből egy számodra tökéletes férfit. Aki valójában nem létezik és sosem létezett. Mint a Vanília égbolt című filmben David számára Sofia. Végig egy álom volt a tökéletes társ. De vajon eljutsz az ébredésig? Egyáltalán hol ér véget az éber álom és hol kezdődik a valós élet?

Csak azt tudom, hogy egy nagy álmot kergetek egy férfiról, aki szeret. Csak azt tudom, hogy körülveszem magam olyan emberekkel, akikkel nagyon jól érzem magam, akik vagy férfiként vagy nőként valamiképpen hasonlóak hozzám: mentalitás, életstílus, hobbi, személyiség, ésatöbbi.. Olyan párokat látok magam körül, akik idilliek. Mert mindig van egy idilli pár a környezetemben, akiket jó nézni, akiket jó hallgatni, akiknek irigylésre méltó kapcsolata van. És aztán azon veszed észre magad, hogy ott ülsz egy olyan srác mellett, aki azt mondja, hogy szintén erre vágyik, és este átkarolva sétáltok a Times Square-nél, majd azt mondja, hogy kedvel. De mégsem annyira, hogy párkapcsolatban legyetek. Csak a szokásos "élvezzük egymás társaságát" szlogent hallod, és mosolyogsz.

Nem ez az első, és talán nem is ez az utolsó.

Aztán kielégíted. És elalszik melletted. Majd agyalni kezdesz:

-Miért vonzom az ilyen férfiakat?

-Miért vagyok mindig túl kevés vagy túl sok? (miközben arany középútnak érzem magam)

-Miért hasonlít ez a szitu kísértetisen a két évvel ezelőtti történethez?

-Miért hasonlít a srác személyisége kísértetisen az első nagy, viszonzatlan szerelmedhez?

-És most miért ennek a srácnak a ravasz képe virít a tudattalanodban?

Hajnali 5-kor sikeresen eléred a REM fázist. Ámodsz.

Álmodsz egy boldog párkapcsolatról. Vele. Azzal a sráccal, akit néhány órája elégítettél ki, aki azt mondta kedvel, de nem annyira, hogy járjon veled, és akinek kísértetisen hasonlít a párkapcsolatokról alkotott felfogása egy két évvel ezelőtti féfiéhoz, aki az egyik legnagyobb feldolgozhatatlan kudarcot jelenti a mai napig az életedben, és akinek rémisztően hasonlít nem csak a szobája felépítése és a szakmája, de a személyisége is ahhoz a sráchoz, akit sose kaphattál meg igazán... Álmodban jártok. és boldog vagy.

De a Boldogság nem tarthat sokáig, mert felkel a nap. Beragyogja a kis szobát, és rájössz, hogy még mindig itt szuszog melletted egy olyan férfi, akinek te soha nem leszel és soha nem lehetsz a barátnője. Ahogy a másik két delikvensnek sem lehettél. És magányosan hazaballagsz és csinálod a dolgaidat, a mindennapi rutint.

Mintha mi sem történt volna...

Estére azon kapod magad, hogy egy csoporttársad tanít biliárdozni, akire mindig is csak pusztán csoporttársi és nem "potenciális pasijelöltként" tudtál nézni. Holott, mindig is arra vágytál, hogy az első randik valamelyikén a leendő pasid lesz az, aki biliárd leckéket ad számodra. Miközben az "ellenfeleid" az egyik legjobb barátnőd és a pasija, akik sorra nyerik a játékokat, és akik a lehető legtökéletesebb összhangban vannak egymással. C. kiveszi V. szájából a cigit, majd meggyújtja és egy hirtelen mozdulattal V. a hátára kapja C.-t és úgy lövik be a csíkos golyókat. Kép is készül róluk. Amikor nem ők vannak soron, egymással szemben állva csókolóznak, egymáshoz bújnak, C. pedig apró puszikat ad V. arcára. Pont, mint tegnap. Vagy azelőtt. Amikor V. a két hónapos fordulójukra garnélarákos tésztát készített, két gyertyát gyújtott és egy szál vörös rózsát adott C.-nek. Tökéletes pár.

Te meg egy tökéletlen csaj vagy, aki nem képes egy normális párkapcsolatot összehozni már 5 éve. Csak sápítozol, áhítozol, keseregsz, és szenvedsz, miközben minden valamire való férfit, aki kicsit is meg akar hódítani, elutasítasz. Mert neked csak az kell, aki elérhetetlen érzelmileg. Akit nem kaphatsz meg, akinek soha nem lehetsz "a barátnője". Önző, egoista, karrierista, nagyképű férfiakat akarsz meghódítani, elcsábítani a testeddel, miközben az "aranyos lány vagyok a szomszédból" képet mutatod magadról, és az "idegen" mellett feküdve azt kérdezed magadtól, miért nem sikerül... mit rontasz el folyton folyvást, állandóan...

Újraélsz egy álmot. Az álmot, hogy egy számodra "elérhetelen" pasit elérj. Az álmot, hogy akivel hamar lefekszel, egyszer csak, mint a hollywood-i filmekben, beléd szeret. Amikor te is tudod, hogy nem fog, mert könnyen adod magad és nem leszel kihívás. Holott számodra épp ez a kihívás.

Aztán röhögsz magadon. Röhögsz az egészen. És mazochista módon ragyogó szemekkel meséled a képtelen és ironikus történeteid, amik ezekkel a férfiakkal kapcsolatosak. Tehát még élvezed is, hogy kihasználnak, beléd rúgnak és szenvedhetsz. Csak azt nem érted, hogy miért...

-Ettől olyan izgalmas az életed?

-Lesz mit mesélni az unokáknak, ha megéled?

-Sosem mutatta ki az apád, hogy szeret, és ezt olyan férfiakon akarod kompenzálni, akiknek a kvázi szerelmükért meg kell küzdeni, mintegy magadat büntetve, hogy téged egy férfi sem szerethet? Ezáltal tudatosan is elkerülöd az olyan férfiakat, akiknek kellenél...

és hajnali negyed 3 után is itt ülsz a gép előtt, ittasan és értetlenül. Csak azt tudod, hogy nagyon szeretnél végre szeretni. Nagyon szeretnéd kivenni egy srác szájából a cigit, meggyújtva a sajátodként, majd apró puszikat adni nyilvánosan a srác arcára, aki "hálából" a hátára emel és együtt poénkodtok egész este. Csak azt tudod, hogy nagyon szeretted azt a két évvel ezelőtti srácot, akinek tavaly előtt ilyenkor meglepetés bulit szerveztél a születésnapjára és akinek kétszer vettél születésnapi tortát. Csak azt tudod, hogy még mindig fáj, hogy ennek a srácnak te sosem lehettél nyilvánosan a barátnője, mintha nem mert volna felvállalni mindenki előtt, holott mindenki tudta, hogy mi van köztetek. Csak azt tudod, hogy most ezt meg is könnyezted. Csak azt tudod, hogy létezik New York-ban egy srác, akiért még mindig oda és vissza vagy, akit jobban szeretsz, mint ő saját magát, és akinek sosem kellettél egy perverz szexuális együttlétnél többre. De, ha meglátod, mosolyogsz és csak a szép emlékek jutnak eszedbe. Csak azt tudod, hogy az összes lehetséges flört-partneredből egy kell: a legelérhetetlenebb. Csak azt tudod, hogy vele jól érzed magad, de talán pont ezért, sosem lehetsz "A barátnője".

És mégis. Neked így tetszik az életed, ahogy van. Bonyolultul, mazochistán, múló, pillanatnyi örömökkel kikövezett kínokon, fájadalmakon, szenvedéseken átívelő poklon, amit úgy hívnak: MAGÁNY.

"borzasztó, hogy az ember egyedül van

borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül

vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van

...

s az, hogy erre rájössz, te, aki rajongtál érte és nem tudtad elképzelni az életedet nélküle, mert lassan az a buta meggyőződés alakult ki benned: hogy no most, ő az, akit szeretek - az hogy rájössz arra, hogy még ő is megcsal, a legtermészetesebbnek tartva, hogy ezt tegye, s hogy te egy barom vagy talán megéri a pénzt, amit kifizettél neki

most aztán, hogy mindezt lekontrolláld, a legjobb, hogy hazudsz neki - igy lekontrollálhatod azt is, hogy vajjon csaló létére is tudnál-e vele élni

mert valaki mégis kell, őt vedd próbababának - azt hiszed, te barom, hülye marha, hogy szereted? - őt a csalót nem csapod be ezzel, hát mért csalod magadat, nem elég, hogy ő becsap?

hadd, hogy becsapjon, csapd be te is őt, csak azt ne feledd el egy pillanatra sem, hogy mindez csalás

ha aztán azt mondod, hogy szereted s ő az mondja, ez igaz, ennek ne dőlj be, mert ő még ebben is hazudik - mert nem is tehet mást: ez az ő életkedve teveled szemben."

Nem fér a fejembe, hogy miért hazudnak. Mintha az igazságot egy nő nem tudná elviselni. Hát elárulom: a hazugságot kevésbé. Fogalmam sincs hova lettek a valódi férfiak. Azok, akik korrektek, tisztességesek, és őszinték. Akik még tudnak udvarolni egy nőnek. Van valami halvány elképzelésük a romantikáról és a spontaneitásról. Akiknek van valami életcéljuk, álmuk, amiért küzdenek. Akik elismerik, ha hibáznak. Akik járni akarnak egy nővel...

De nem ilyen világot élünk. Az ember lánya azt hiszi, hogy a vele szemben ülő férfi, majd az őt átkaroló férfi, és az őt megcsókoló férfi őszinte vele. Aztán néhány hónap múlva kiderül, hogy aki még néhány hete kávéra hívta, párkapcsolatban él. Aztán kiderül, hogy három tökéletesnek hitt randi után a férfi más nőnek is csapja a szelet. És még ők csodálkoznak, hogy bizalmatlanok vagyunk?

Vannak bizonyos mondatok, illetve jelek, amikből tudni lehetne, csak vakok vagyunk észrevenni. Annyira akarjuk ezt a normálisnak tűnő srácot, hogy becsukjuk a szemünket a hazugságain. Amikor az egyik mondata üti a másikat, illetve amikor mást beszél és megint máshogy cselekszik. Amikor azt mondja: "Majd hívlak!" "Majd beszélünk" Rájöttem, veszélyes. A "majd" szócska használata azt jelenti, hogy "NEM", azaz nem fogunk beszélni, nem foglak keresni, de még felhívni sem.

Amikor az első véletlen összefutáson, netán ittas buliból hazakísérve elkezdi tervezni veled a jövőjét, az megint óva int. Szegény Bella is így járt nemrég. A "férfi" miközben hazakísérte és percenként megállt, hogy megcsókolja, elhívta Los Angeles-be bulizni, sőt a közös szilveszterüket is már tervezte fejben, áradozott Belláról, hogy ő ilyen lánnyal még sosem találkozott, ő igazán egy "neki való lány", és hogy "majd beszélnek". 5 nap telt el, mikor a pasi ráírt facebookon. (Mert manapság luxus lenne egy telefonhívást intézni, hogy látni szeretnélek, vagy mikor érsz rá... Sőt, tovább megyek: az ember lánya ott ül a gép előtt, és arra vár, hogy kiszemeltje mikor lép fel arra a nyavalyás msn-re, vagy csetre, és ír rá, hogy látni szeretnélek...) De itt nem ez történt. Ugyanis 5 nap múlva csak annyit tudott kinyögni, hogy inkább minden maradjon a buli előtti állapotban, mert hamarosan elutazik egy fél évre, az ország másik felébe dolgozni, és nem akar távkapcsolatot... Hát nem egy igazi úriember? Ő legalább 5 nap után vállalta, hogy megmondja az igazat. Csak azt nem értem, hogy akkor miért kísérte haza Bellát, miért csókolózott vele, miközben azzal áltatta, hogy neki való lány, és hogy elviszi bulizni, sőt legyenek együtt szilveszterkor... Azt hiszik, csak a hazugságokkal kaphatnak meg minket? Meg egyáltalán mit hitt? Behívja magához a szülei házába? Ha nem lefektetni akarta, egy csókért miért kellett ennyit hazudni?

Nem, nem tudom elfogadni azt az elképzelést, miszerint ő akkor ezt így is gondolta, csak hát másnap vagy negyednap átgondolta, és rájött, hogy ez neki most nem fog menni. Könyörgöm, olyan ittas nem lehetett, hogy miközben lekapta és hazakísérte, nem futott át végig az agyán, hogy basszus, nekem el kell utaznom, és akkor most minek smárolok ezzel a csajjal!? Illetve, akkor nem ígérgetek össze vissza, nem tervezek vele, ha nem vagyok biztos abban, hogy komolyabbat is akarok  tőle.

Lehet, csak én vagyok túl nimfomán, és megyek bele egyéjszakás kalandokba, de ha a pasi közli velem, még az elején, hogy ez "csak szex és más semmi" akkor kimarad az a bizonyos alig várom a következő találkozást, amikor majd biztos meghív egy kávéra is érzés. De mi van akkor, ha ez a kedves úriember, aki közölte, hogy csak egyéjszakás kaland vagyok az életében, bemutat a szüleinek, meghív a barátaihoz bográcsozni, hetek múlva is keres és egyre több közös programot csináltok, miközben azt veszed észre, hogy kapcsolatban vagytok. Aztán rájössz, hogy mégsem, mert hiába a sok együttalvás, közös buli a barátokkal, és az, hogy heti ötször legalább beszéltek, ő még mindig nem jár senkivel, és ezt büszkén is hangoztatja, miközben ott ülsz a jobbján. Korrekt úriemberek. Vagy maguknak is hazudnak. Nem tudom.

Ilyenkor magatoknak is hazudtok? Itt van egy lány. Szép, intelligens, kedves, el lehet vele beszélgetni, bájos a mosolya, jól csókol, jó az ágyban, csinál neked szendvicseket és süt sütiket, jól kijön a barátaiddal, nem zárkózott, nincsenek elviselhetetlen szokásai, társasági ember, van saját hobbija és érdeklődési köre, türelmes, megértő, önzetlen, odaadó, egy szeretni való ember. És nem kell. Azt mondjátok, "majd beszélünk". Azt mondjátok, hogy "nagyon jól éreztem magam veled", sőt, hogy "ezt meg kellene ismételni", hogy "imádom az illatod", "igézőek a szemeid", "jó csaj vagy", "milyen jól elbeszélgettünk", "majd kereslek", "remélem hamarosan találkozunk", "megihatnánk valamikor egy teát", "együtt ebédelhetnénk holnap", "ha nincs semmi programod, akkor menjünk el moziba csütörtökön", "bírom az ilyen lányokat, mint te", "tetszik, ahogy ezt látod", "legközelebb ez és ez lesz..." és aztán mégsem lesz legközelebb. Eltelik három nap, aztán egy hét, kiderül, hogy más tetszik, kiderül, hogy az ilyen lányok nem is kellenek igazán, kiderül, hogy "még nem vagy túl az előző kapcsolatodon", kiderül, hogy "valójában nem is akarsz kapcsolatot", kiderül, hogy "nincs elég időd", kiderül, hogy "most a tanulás/munka fontosabb" és ágyő kedves, megértő, türelmes, csinos, barátságos, jól csókoló, igéző szemű, odaadó lány. Aztán eltelik két hónap. És szembe jöttök velünk egy másik lánnyal kézenfogva az utcán. Ilyenkor ránézek ezekre a kislányokra, és egyből megállapítom, hogy tőlünk sokkal felszínesebbek, egyszerűbbek, de legfőképp butábbak. Akiknek valami egészen másról szól az élet. Akik kényesek és nyávognak. Akiknek az a legnagyobb problémájuk, hogy egy szelet csokitól elhíznak, vagy hogy a magassarkú feltörte a lábukat. Akik nem tudják, hogy ki volt Albert Einstein és mit jelent az interakció szó. Akik egyszerűen öltözködnek, vagy olyan ruhadarabokat párosítanak egymással, hogy az egyenesen marja a szemet. Lófejük van, de legalább lófogaik, kisebb mellük vagy nagyobb fenekük és hasuk, de hát ők így is jobbak, mint mi. Szóval van ez a dilemmám, srácok és nem értem az okokat.

Miért vagytok olyan mellett, akit már rég nem szerettek és csak a régi szép emlékek tartanak össze, miközben ha egyedül bulizol, alig várod, hogy egy csinos nő mellé ülhess és flörtölhess vele?

Ha nem akarsz távkapcsolatot a rád ragyogó szemekkel tekintő lánnyal, miért tervezed vele a szilvesztert, miért kíséred haza és csókold meg, miközben azt mondod, hogy ő egy "neked való lány"?

Ha nem akartok többet találkozni/randizni/beszélgetni/ergo: velünk lenni, miért mondjátok azt, hogy: "majd beszélünk", "majd találkozunk", "megihatnánk egy kávét", "legközelebb moziba viszlek", "alig várom, hogy újra lássalak" és egyebek?

Ha csak szexet akartok tőlünk, miért nem mondjátok ki nyíltan?

Ha nem akartok párkapcsolatot, miért mentek bele egy olyan viszonyba, amit rajtatok kívül a környezetetek párkapcsolatként aposztorfált?

Miért mondjátok, hogy kellünk nektek, amikor öt nap múlva is "elfelejtetek" keresni?

Miért jó a másikat abban a hitben tartani, hogy randizni szeretnél vele, hogy komoly kapcsolatot szeretnél tőle, amikor kiderül, hogy már van barátnőd, vagy még nem vagy túl az előző kapcsolaton?

Egyáltalán mennyi idő után vagytok túl az előző kapcsolaton?

Hogy lehet az, hogy nincs egy szabad órátok péntek délután sétálni, miközben találkozni szeretnétek velünk?

Várom a válaszokat, komolyan. Addig is itt erre egy elmélet Bellától:

Bella szerint túl tökéletesek, azaz okosak, csinosak, kedvesek, türelmesek, barátságosak ésatöbbi vagyunk a "férfiaknak". Hogy azért választják a buta és egyszerű csajokat, mert mi felülmúljuk őket, és ők ettől megijednek. Ha egy lánynak ugyanúgy van életcélja, amiért küzd, diplomája, és nem arról nyávog egész este, hogy a cipő mennyire feltörte a lábát, illetve van humorérzéke, és mindenki kedvesnek véli a környezetében, akkor az már valamiért túl nagy kihívás. Inkább meg se próbálják, hogy járjanak velünk, mert félnek, hogy kudarcot vallanak.

Amikor ezt Bella szombat este részletesen kifejtette, elgondolkoztam.

Tényleg, milyen rossz tulajdonságom van, ami taszíthatja a "férfiakat". Tényleg sokat gondolkoztam ezen, és nem nagyképűségből, de ugyanarra jutottam, mint Bella. Egyszerűen nincs ilyen. Nem tudnék olyan dolgot mondani, ami taszíthatja a "férfiakat". Nem vagyok zárkózott, szeretek nevetni és mosolyogni, vagyis ha egy "férfi" meg tud nevettetni, nem vagyok otthonülős típus, sok barátom van, intelligens vagyok, jól csókolok, iszonyat jó vagyok az ágyban, szeretek simogatni, odabújni a pasihoz, reggel szívesen főznék neki kávét, vagy készítenék szendvicseket, sőt, ha arról lenne szó, még főznék és sütnék is neki. Kreatív vagyok, mindig egyedi és frappáns ajándékokkal lepem meg a szeretteimet, volt olyan pasi, akinek meglepi bulit is szerveztem a barátaival, volt, hogy mikuláskor egy szál fűzőben, tangában, harisnyában magassarkúval vártam, rénszarvas agancsokkal a fejemen, rövid vicceket kerestem, amiket aztán sms-ben elküldtem, hogy feldobjam egy napját, nagy vizsgák előtt mindig szurkoló sms-eket írtam, ha közbe jött valami, és inkább a haverjaival ment moziba, nem hisztiztem, szó nélkül elfogadtam. Végig néztem vele a kedvenc filmjeit. A kedvenc italát vettem, ha együtt töltöttük az estét. Este rágóval a számban aludtam el, hogy ha reggel felébredünk, akkor megcsókolhasson. Imádok csókolózni is. Simogatni valakit, beletúrni a hajába, maszírozni. Velem szinte bármiről el lehet beszélgetni, szakmámból adódóan minden témát érdeklődéssel hallgatok, és amihez hozzá tudok szólni, arról el is mondom a véleményemet. És még ragozhatnám, mennyire főnyeremény lennék egy "férfinak".

De nem vagyok, mert nem kellek senkinek. Pontosabban azoknak, akik nekem kellenének. Mert akik nekem kellenének, egy tőlem butább, egyszerűbb és csúnyább csajt választanak. Talán Murphy-törvénye, talán átok, talán szerencsétlenség, talán valami ezoterikus vonzás törvénye, karma meg sors és végzet, talán valami pszichológiai apakomplexus, vagy mazochizmus, nem tudom, már sok mindennel próbáltam magyarázni.

De még mindig nem értem....

A pszichológusom szerint nem is igazán akarok komoly kapcsolatot, mert félek valamitől. Igen, már szeptember óta járok pszichológushoz, hátha segít... Meglátjuk.

Arra a megállapításra jutottunk, hogy ellentétesen viselkedek a férfiakkal szemben. Akihez igazán vonzódom, azzal rögtön ágyba bújok és nem értjük, hogy miért. Mit érzek akkor, ha sikerül a hódítás? Meg egyáltalán miért én akarom meghódítani a férfit? És miért nem kell az a férfi, aki első randin étterembe visz, egy szál rózsát, netán fülbevalót hoz nekem, aki kedveskedik, rám adja a kabátot, és utána is keres...?

Ezeken agyalok már péntek óta.

A következő lehetséges magyarázatokra jutottam eddig:

1. Még mindig be akarom bizonyítani magamnak, ami a hollywoodi mesékben van, illetve ami nem sikerült Bill-nél: megkaphatom, ha lefekszek vele hamar.

pedig ez olyan fura. Mintha minden ilyen kapcsolatomban újra és újra átélném a Bill nyújtotta érzéseket, gondolatokat. Még pedig, hogy csak szexre kellek, míg én azon töröm magam, hogy több legyek egyszerű szextárgynál. Holott emiatt válok éppen azzá. Talán, még mindig nem zártam le igazán Bill-t. És nem tudom hány hónapnak kell még eltelnie, hogy sikerüljön. Mert ha abba a nyomorult városba érek, ahol találkoztunk, még mindig az ő kocsiját keresem az úton sétálva. Pedig nem is akarom látni. Vagyis akarom, de nem értem, hogy azzal mi lesz jobb, ha látom. Mert csak elsuhanna. Semmi több. Mégis még mindig vágyom erre az elsuhanásra. Ergo, nem tettem túl magam ezen az egész "nem járunk" dolgon.

2. Tudat alatt nem akarom elveszíteni Johnt. Talán félek attól, hogy ha végre komoly kapcsolatom lenne, akkor John már nem lenne a képben, nem lehetne többé köztünk semmi, és lehet hogy még mindig arra vágyom, hogy hónapokig vagy évekig kihasználja a testem. De az nem is lenne kihasználás, ha én is akarom... Pontosabban, valami beteges, mazochista módon még mindig John lenne az, akivel az éjszakáim tölteni akarom. Még mindig eszembe jut olykor, hogy milyen kéjlakká tehetnénk a lakásom. Hogy igenis van egy lakásom, ahova feljöhetne, ahol együtt zuhanyozhatnánk, és az ágyban, a tükörrel szemben szeretkezhetnénk a magunk szokásos, perverz módján. Tehát a testem még mindig vágyik Jonh-ra, és ezért nem merek komoly kapcsolatot kialakítani.

3. Mi van akkor, ha komolyra fordul egy pasival? Nos, elvesztem azt, amit már évek óta birtoklok: a szabadságomat. Pedig az életvitelem, az állandó bulizás, alkoholmámorok, füstös diszkók és vad flörtök ez ellen tiltakozik. Egyszer, mikor Beckhamhez készültem az első randira, emlékszem: mentem le a lépcsőn, miközben azt szugeráltam, hogy mi lesz, ha jól sikerül és aztán járni fogunk? Olyan erősen feltört belőlem a szingli nő, hogy aztán a randi előtt azt kezdtem el mondogatni, hogy nem akarom elveszíteni a szingliségem, én még szingli akarok lenni. A randi nagyon jól sikerült. Úgy értem haza, hogy abban bíztam, ebből járás lesz, és akkor akartam is. Előtte paráztam. Persze nem lett járás, de utólag visszanézve nagy részben tehettem arról, hogy így alakult. Akkor sem voltam túl sem Bill-en, (mert Bill-re emlékeztetett) sem John-on (aki miatt végül kiadtam az útját a srácnak, hogy lefekhessek John-nal...)

Tehát a szingliségem féltem? Vagy a régi szellemeim emlékét?

Évek óta azon kesergek, hogy miért nincs egy normális férfi, és akkor kiderül, hogy én nem akarok normális férfit?

Egyáltalán miért vonzom be azokat a pasasokat, akik kihasználnak? A legegoistább barmokat akarom állandóan meghódítani. És ha már hódítás. Miért akarom ennyire a szexet ezekkel az egoista barmokkal? Pont ezekkel nem kellene. Várnom kellene türelmesen, mint Bellának. Én akarok lenni a főnyeremény, mégis őket teszem azzá a magam számára.

Bemagyarázom magamnak, hogy ez a férfi mekkora kincs, ilyen nincs még egy a világon, pont nekem való, majdhogynem tökéletes, sőt, még a hibáit is imádom, elnézem. Aztán eltelik X idő, mondjuk úgy 2-3 év, vagy félév és rájövök, hogy van másik ugyanilyen tökéletes férfi. Van másik ugyanilyen egoista, intelligens, humoros, spontán, udvarias barom... és akkor rájövök, hogy én nem is az újdonsült Y-t szeretem, hanem még mindig Bill-t vagy John-t. Túl sok az egyezés. Környezetmérnöknek tanul Bill, és James is idén kezdte el ezt a szakot. Ráadásul mindketten imádnak a madarakról beszélgetni. Aztán megismerem Austin-t, aki egy az egyben John. Kétszemélyes francia ágya van, a társaság középpontja, mindenkit ismer és minden buliban ott van. Ráadásul ugyanaz a szakmájuk is. Mindketten szakácsok, kreatívak és gyorsan vág az eszük. És ugyanazok az érzések jönnek elő, mint mikor Bill-el vagy John-nal ismerkedtem az elején. Újra és újraélem életem két, meghatározó kapcsolatát, akiknél soha nem jutottam el a járásig. Mintha ösztönösen a hozzájuk hasonló karaktereket vonzanám.

James lejött hozzám két hete. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy amikor meglátta, azt hitte hirtelen, hogy Bill az, annyira hasonlított rá...

Amikor májusban Austin-ról ecseteltem egy barátnőmnek, akivel viszonylag ritkán tudunk találkozni, minden mondatom után hozzátette:

"-Ő is? Micsoda véletlen... Ugye még mindig Austin-ról beszélgetünk? Mert ez most olyan, mintha John-t írnád le."

Szóval, szerintem ez lehet az oka. Más okot egyelőre nem találtam, ami miatt okom lenne félni a kapcsolatoktól, és meghódítani a meghódíthatatlan srácokat. Mert, bármelyik kavarásra, majdnem kapcsolatra visszagondolok, rájövök, hogy valóban menekültem a komoly kapcsolatok elől. Amikor majdnem mindennap felhívott a kiszemelt srác, akire vágytam, kezdtem magam úgy érezni, mint egy komoly kapcsolatban és ez megrémisztett. Nem akartam azt érezni, hogy tartozom valakihez. Holott azon nyavalygok, hogy ez minden vágyam. Abból a srácból se lett semmi. Amint éreztem, hogy megkaphatom, ott hagytam. Ahogy a többit is. Legutóbb a Művészt is. Gitározott nekem a Hyde Parkban, meghívott magához főzni, (még soha nem főzött nekem pasi) és amint megcsókolt nem jött semmi. Nem akartam megcsókolni. Elszállt a varázs. Amint megkapom, nem kell. De miért én akarok hódítani? Miért veszem át a pasik szerepét?

Mintha magamra húznék egy szerepet. Egyszerre vagyok a vidám, aranyos, közvetlen csajszi, aki közben hirtelen átvált valami szex démonná, hogy utána férfi módjára leléphessen. Kivéve, ha azt érzi, hogy még nem az övé a pasi. Akkor pedig a kesergő, szerencsétlen, naiv kislány bőrébe bújik, akit csúnyán kihasználnak megint a férfiak. De hogy ez mióta tart így, és miért csinálom ezt, nem tudom... Lehet, már az első kapcsolatom óta...

Miért jó odadobni magam a vadállatok elé? Nem zsákmány vagyok, hanem egy öngyilkos préda. Az az egér, aki csak akkor mászik elő a lyukból, ha meglátja a macskát. Hogy játszhasson a macskával. A macska persze megrágja, aztán kiköpi és az egérke szomorúan siet vissza a kis lyukba, és megfogadja, hogy soha többé nem veti elé magát a macskának. Aztán jön egy másik macska, és azt hiszi, vele majd másabb lesz, ez a macska majd nem akarja megrágni, de téved. A macska természete nem engedi, hogy ne kóstolja meg az egeret. Az egér meg hiába tudja ezt, abban bízik, hogy talál majd olyan macskát, aki nem akarja megcincálni.

Nagyon sérült egér vagyok. Volt néhány nagyobb macska, akik mély sebet hagytak bennem. Talán, amíg ezek a sebek nem gyógyulnak be, és nem dolgozom fel azt a kudarcot, hogy nem lehettem Bill barátnője, és hogy Jonh-nak csak szexre kellettem, nem tudok új kapcsolatokat szerezni.

4. Arra is gondoltam, hogy talán sose tudtam, hogy kell pasizni. Elvégre nem sok fiú barátom van. Nehezen barátkozom a férfiakkal. Akikkel közvetlen vagyok, azok mind azt hiszik, akarok tőlük valamit. És oda a barátságnak. Nem sok férfitól tudok tanácsot kérni. Az apa-mintám sem tökéletes. Sőt.. az esetemben szerintem nem is beszélhetünk hiteles apa-mintáról. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy az első férfi, akibe "szerelmes" voltam, hetedikes táborban közölte, hogy inkább egy szamárral járna, mint velem. Szó szerint ezt mondta. Ő volt az első elérhetetlen férfi, akit sose tudtam megszerezni. Akivel soha nem is csókolóztam.

Az első barátom az ismerkedésünk első hónapja után összejött egy másik lánnyal. És csak miután szakítottak, utána kezdtünk el járni. Aztán 2 év múlva vége lett és ott voltam 17 éves csitriként, aki nem tudta, hogyan lehet meghódítani egy férfit. Jonh visszament a barátnőjéhez és a csókon kívül továbbra is elérhetetlen maradt a számomra. Valamint egy tőlem három évvel idősebb, főiskolás srác, akire mindig is felnéztem. Bill pedig bevezetett a szexualitásba. Az a "majdnem" két év azt eredményezte, hogy csak akkor éreztem, hogy kötődik hozzám, ha lefeküdtünk. Ha este nem volt szex, akkor úgy éreztem baj van. Mindig csak én okoztam örömöt neki, azt nem is tudtam, hogy milyen, ha nekem csinálják. Nem is érdekelt. Csak az számított, hogy neki jó legyen. Teljesen alárendeltem magam. Elérte, hogy azt hiszem, csak akkor érzem magam nőnek, ha lefekhetek egy férfival. Tovább megyek: ha kielégítek egy férfit.

Tehát nem tudom, hogyan kell randizni. Nem vagyok túl a szellemeken. És épp ezért félek egy komoly kapcsolattól és fekszek le hamar a férfiakkal. Per pillanat más magyarázatom erre a jelenségre NINCS.

Az első bál, amikor végre az a férfi kísért haza, akire vágytam. Ráadásul az a férfi is megjelent, akire már évek óta vártam, hogy lásson báli ruhában. Ugyanakkor ilyen kevesen még sosem voltak egyetemista bálon, szerintem egy szalagavatón többen vannak a középiskolások...

Az első bál, amin többet táncoltam a bált követő after-bulin.

Az első bál, amin minden pénzem elköltöttem.

Az első bál, amin elhagytam a sálam.

Az első bál, amin a legkevesebb kép készült rólam.

Egyszer, talán minden klappolni fog. Egyszer, talán nem a barátnőm lesz a kísérőm, hanem az a férfi, akivel egy párt fogunk alkotni, és egymást átkarolva mosolygunk majd a rólunk készült báli képeken. Egyszer, talán a párom fog felkérni táncolni, akivel végig táncolom az egész estét. Egyszer, talán ez a férfi is fog hazakísérni és nem magányosan fogok hazasétálni a macskaköves utcákon....

Épp úton voltam a fővárosba a minap, amikor a nagyon okos telefonommal bejelentkeztem a közösségi hálóra. Fent volt pár ismerős. De senkivel nem beszéltem. A rádióban semmi érdemleges nem ment, ezért zenét hallgattam. Olyan zenét, ami régen volt szerelmek illatát sodorta magával. Néztem a kicsi megjelenő mosolygós profilokat. Érzelmek nélkül. Már csak annyi maradt belőlük, hogy én is mosolyogjak. Mert megtörtént. Valamikor régen. Egy tavaszi napsütésben, júniusi teliholdkor, és borongós ősz-időben. Megtörtént minden, azaz majdnem minden, aminek meg kellett történnie velem. De már rég nem abban a pillanatban élek. Elillant, ahogy az úton a fák lombjai. Tovább léptem, mint a lejátszón a következő zeneszám. Vége. Jön egy másik. Mert mindig jön egy másik.

Körbe-körbe futok, amíg ki nem fáradok, megállok pár pillanatra pihenni, majd újra futom tovább azokat a bizonyos köreimet. Nem tanulok az esetekből. A következő férfinál is pontosan ugyanazokat a hibákat követem el, amit az elődeinél. Aztán csalódok, belefáradok, kesergek, játszom a szédítő szingli nőt, és ismét szerelmes leszek. Igen, magába a nagybetűs, vagy éppen kisbetűs szerelembe. Higgyétek el, már én is unom. Mert, még ha tegyük fel, nem követném el ugyanazokat a hibákat, akkor is pont, idézem:

ROSSZ HELYEN

ROSSZ IDŐBEN

ismerem meg azt a bizonyos következő Fiatalembert. Mert Őméltósága még nincs túl az előző kapcsolatán, közli, hogy soha nem lesz többé szerelmes, és hogy milyen jó, hogy én nem akarok tőle komoly kapcsolatot, mert miért is akarnék, én balga, naiv kislány, én csupán a  szexre megyek. Kitart két évig. Aztán hirtelen beleszeret másba. Törvényszerű. Hogy mégis minek tűrtem mindezt ilyen sokáig? Egyrészt, kényelmes volt ez a helyzet, az áldozat szerepe, másrészt reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy na ez lesz az az este, és igen, ez lesz az az esti együttlét, ami után másnap reggel mosolyogva megcsókol és azt mondja, szeret.

Túl vagyok rajta. Csak még néha fáj. Az emlék. Az a sok szenvedélyes éjszaka. Ahogy megfogta a nyakam, magához húzott és megcsókolt. Ahogy átkarolt este. Ahogy együtt ettük a rendelt pizzát miközben filmet néztünk. Ahogy együtt nevettünk. Mint-egy majdnem-kapcsolatban. De már vége. Már csak emlék. Csak tudod,... vannak bizonyos jelenetek, amiket nem tudok kiölni az emlékezetemből, amikor felcsendül egy Madonna frozen című szám, amit egykor egy hűvös nyári estén, takaróba bújva hallgattunk a teraszon egy szeretkezés után...

Túl vagyok a másikon is. Akinek mindig túl sok vagy túl kevés voltam. Aki úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Mindig tudta mit és hogyan kell mondani, hogy kell rám néznie, hogy levegyen a lábamról. Nem is kellett neki sok, amint rám nézett, végem volt. És akárhányszor vágott át, mindig újra és újra visszatértem hozzá. Talán, mert sosem kaphattam meg teljesen igazán, vagy talán mert én is szeretek szenvedni. Ahogy Carrie mondta az egyik évadban:

"Nem Rá voltam mérges, hanem magamra! Én voltam az igazi szadista! Lehet, hogy nálam van a korbács, de én kötöztem oda magam! Odakötöttem magam egy olyan férfihoz, aki szűkölve retteg attól, hogy lekössék..."

Aztán ott volt sorban az összes. Beckham szintén pár hónapja szakított élete szerelmével, amikor megismerkedtünk. Nem kellett volna olyan korán ott aludnom nála, de megtörtént. Aztán mégsem jöttünk össze. De az utánam következő nővel azóta is boldog párkapcsolatban él.

Aki iránt szintén hirtelen kezdtem érzéseket táplálni, a harmadik randink után közölte, hogy megismerkedett mással. Akivel mit ad az Isten, azóta is egy párt alkotnak.

De arról a kedves Úriemberről sem felejtkezhetek meg, aki a mondhatni tökéletes megismerkedésünk estéjén elkérte a számom, majd három hónapot vártam, hogy felhívjon. Mikor ráírtam, hogy mi lenne, ha találkoznánk, felültetett. Azóta nem hallottam felőle. Illetve egyszer rám köszönt a közösségi hálón, mosolyogva. Nem egy gáláns, úriember? :-)

Tehát vagy én vonzom a "rossz" pasikat, tehát akit pont rossz helyen és rossz időben ismerek meg, vagy tényleg valamiféle kabalalány vagyok. Ismeritek a Kabalapasi című filmet? A srácot megátkozták, és azóta akivel csak lefekszik, az utána megtalálja az igazit. Egy nap azonban megismeri ő is az igazit... és én??

Amúgy nem is erről akartam írni, ezek csupán az előzmények. Ha úgy tetszik, az előhang. Ma este, illetve ma este is azon gondolkoztam, hogy tényleg mi van akkor, ha 23-24-25-26-27-28 évesen ismerjük meg Ő-t? Mármint randiztok, nem szúrod el, ő nem szúrja el, nem fekszetek le korán, alakultok szép lassan, míg egy napon látod a profilodon, hogy kapcsolatban van, és ő a párod. (Manapság így tudod meg, ha együtt vagy valakivel, hála a hatékony személyközi kommunikációnak és az internetnek) Szóval jártok. Mint a mesében. Egy lány és egy fiú, akik egymásba szerettek. Na, de nem első látásra. Mert hány "látás", azaz hány szerelem is volt előtte? Kismillió. Na jó, mondjuk 5-6. Évente másfél, félévente egy.

És már csalódtál. Rengeteget. Bazi sokszor és bazi sokat. És Ő is. Hogy tudtok megbízni a másikban? Minden sokkal de sokkal nehezebb. Mert már a kapcsolat elején azon stresszeled magad, hogy mikor fog ő is átbaszni, mikor fog csalódást okozni, mikor szeret ki belőled, mikor mondja azt, hogy sajnos (neked sajnos, neki nem) megismerkedett valakivel, aki valamilyen ok miatt jobb mint te. Nagyobbak a mellei. Viccesebb, vagy szőkébb. Netán gyönyörű vörös. Vagy épp barna. Vékonyabb 10 kilóval. Jobban főz, mint te. Valószínűleg olyat tud, amit te nem. A lényeg, hogy te nem vagy elég jó neki.

Eltelik két hónap, mindent megtesz érted, mindenki azt mondja, hogy imád, te pedig még mindig úgy ébredsz mellette, hogy ez nem lehet a valóság.

Egyszóval cipelsz egy nagy terhet. Több nagy terhet. Egy rakat terhet.

Amikor meglátsz egy olyan reklámot, felcsendül egy olyan dal a rádióban, netán szembejön veled az utcán és még mindig úgy néz rád, vagy te őrá. Túl vagy rajta, de valahogy mégsem. És lehet, hogy ezzel Ő is pont így van. Még mindketten mást szerettek. Akikben csalódtatok. Két megnyomorított lelkű, csalódott fél-ember, aki (Csernus szerint) támaszkodik a másikra. Mert a másik nélkül csak egy nyomorék. Ő hogy bízhat benned, amikor elutazol valahova? Vagy sétálsz az utcán, és épp akkor száll le a buszról a másik srác... kedvesen mosolygtok és ennyi... Talán, ennyi.

Te hogy bízhatnál benne, amikor Ő hazamegy hétvégén, abba a városba, ahol egykori nagy szerelme lakik? Ahol bármikor összefuthatnak. Este meg kimegy inni a haverokkal...

Bármikor megtörténhet az, amitől mindketten féltek, vagy amitől csak Te félsz. Semmire sincs garancia, a járás nem házasság, és a házasságot is fel lehet bontani. A sok sikertelen kapcsolat után, hogy találhatod meg a Boldogságot, és ha megtaláltad, vajon tudod élvezni is?

Le kellene tenni ezeket a batyukat. Ezeket a nehéz terheket. Elfelejteni a fájdalmakat. Hinni abban, hogy szerethető vagy. Hogy igenis létezik olyan ember, aki fog szeretni. Aki átkarol, megcsókol és másnap is vele ébredsz. Aki nem hív taxit szex után. Aki nem lép le az első adandó alkalommal. Aki a harmadik randi után is visszahív. Aki kimondja azt, amire már évek óta vársz. Akiben nem csalódhatsz.

Ha valami bajom van, általában írok, kiadom magamból. Az utóbbi időben inkább kibeszéltem, sőt kiittam. Ami megint nem normális. Ahogy az sem, hogy folyton kesergek, ironizálok és minden bejegyzésem ugyanarról a problémáról szól, kvázi: "mikor lesz már végre nekem is pasim?" A választ a Kedves Olvasó már rég tudja: egy jó ideig még nem.

A pálmalevelem szerint 28 éves koromig... http://palmalevelek.hu/

Nem is olyan sok idő... Csupán 6 év.. Addig még túlélek néhány Patkányt, néhány Majmot, néhány Férget és néhány "Ál-herceget". Persze nem hiszek ezekben. A sorsomat elvégre én magam alakítom, csak valamiért sosem alakul elég jól. A múltkor arról beszélgettünk a csajokkal, hogy milyen jó nekem, mert szakmailag mennyi mindent elértem, és hogy ezt mennyire irigylik tőlem. Mondja ezt az a barátnőm, aki már két éve stabil párkapcsolatban él. Na, bumm én meg azt irigylem tőle. Mégsem tudunk cserélni.

Ja, hogy miért is írok ma mégis? Ezer más dolgot is csinálhatnék: írhatnék cikket, készülhetnék az egyik szemináriumra vagy olvashatnék valami érdekeset. De nem. Ez az este nem olyan. Érdekesen vagyok összerakva, ugyanis tavasszal és nyáron zsongok, dolgozok, tanulok, meg minden, élvezem a szabadságot, szervezem a csajos estéket, aztán beköszönt az Ősz. Az őszről nekem mindig a be-nem-teljesülés jut eszembe. Pillanatnyi boldogság megrebbenti a fátylát, aztán el is tűnik. Körülöttem pedig mindenki összebújva filmezik. Vagy szeretkezik. A lényeg, hogy vége a bulis nyárnak, helyette összebújós őszbe kerültem. Ami nem lenne baj, ha a munkámon kívül le tudnám mással is kötni az amúgy is kevés szabadidőm. És az idő forog tovább...

Meg életem filmje is. Sikerült olyan mértékig stresszes életet élnem huszonévesen, hogy egyik hétfő reggel nem bírtam felkelni az ágyból, annyira szédültem.

Igaza van az illetőnek, aki szerint a "szerelembe vagyok szerelmes". Mert nem egy konkrét személy hiányzik, (bár mindig lenne egy-két konkrét személy az életemben, akikkel el tudnám képzelni) hanem a párkapcsolat érzése. De ez normális szerintem! Vegyük végig, de most komolyan:

Maslow-szerint vannak:

I. hiány alapú szükségletek: "D" szükségletek, azaz hiányszükségletek --> elérésük feszültségcsökkentéssel jár

1. Fiziológiai szükségletek: éhség, szomjúság, szexualitás

2. Biztonsági szükségletek: fizikai védettség, kiszámíthatóság

3. Szeretet, valahová tartozás szükséglete: gyengédség, viszonzott szeretetkapcsolat

4. Elismerés szükséglete: önbecsülés, mások elismerése, hírnév, becsvágy

II. növekedés alapú szükségletek: "B" szükségletek, azaz növelik a belső feszültséget --> cél a bennünk lévő lehetőségek kiaknázása

5. Kognitív szükségletek: tudni, érteni, megismerni

6. Esztétikai szükségletek: szimmetria, rend, szépség

7. Önmegvalósítás szükséglete: elérni a bennünk rejlő lehetőségeket

A szükséglet hierarchia által kínált megoldások:

A szükséglet …: …és kielégítésének módja. Fiziológiai: Jó munkakörülmények, vonzó bér, lakástámogatás, ingyenes vagy támogatott munkahelyi étkezés. Biztonsági: Egyéni egészségbiztosítás, nyugdíjpénztár hozzájárulás, biztonságos munkakörülmények, nyugdíjas korig történő foglalkoztatás. Társas: Vállalati klub, sportolási lehetőség, közös bulik és kirándulások, nyílt kommunikáció Ego: Rendszeres pozitív visszajelzés, presztízst biztosító beosztások, megjelenés a vállalati újságban, előléptetés. Önmegvalósítás: Kihívó feladatok, karrier lehetőség, kreativitás támogatása.

Csak a szeretet-kapcsolat hiányzik. Minden más adott az életemben. A biztonságos anyagi háttér, munka, kihívások, szociális élet, barátok, tanulás, és a fiziológiai szükségletek is. Abban a korban vagyok, amikor a hangsúly ezen a kapcsolaton van. Hányszor, de hányszor néztem végig mellettem/szemben ülő csókolózó párokat, kézenfogva sétálós párokat, mosolygós párokat, egymást becézgető párokat, együtt hülyülő párokat, egymás kezét el nem engedni akaró párokat, bowlingozó párokat, biliárdozó párokat, együtt sportoló párokat, moziba járó párokat,... akik nagy része a baráti körömben van/volt. Egyre csökken azok száma, akik pár nélkül érkeznek egy születésnapi buliba. Én meg maradok az "örök szingli". Aztán jön húsz perc múlva az kínos kérdés, hogy: "Mi a helyzet a pasikkal?" Na, erre megint mit lehet mondani.... "Keresgélek már 7 éve?" vagy "Még mindig nem jött szembe velem az igazi az utcán, de ha látod, mondd meg neki, hogy keresem?"

Olyan elképzelhetetlen, hogy nekem is fogja valaki a kezem?

Hogy engem is elhívjanak moziba/biliárdozni/bowlingozni...?

Hogy nekem is azt mondják: "Szeretlek!"?

Hogy valaki nekem is kitolja a székem, lesegíti a kabátom és azt mondja, hogy hozza a szokásos boroskólám?

Hogy én is főzhessek valakinek?

Hogy összebújva merenghessek valakivel az élet nagy kérdéseiről?l

és még sorolhatnám.

Bellával nemrég szakítottak. Élete legnehezebb időszakán van túl, én minden tőlem telhetőt elkövettem azért, hogy felépüljön. Amikor egyik péntek este New York-ban iszogattunk, azt mondta, hogy nem érti miért történik ez velünk. Szépek/Csinosak vagyunk, okosak vagyunk, odaadóak vagyunk, nem nyávogunk, nincsenek rigolyáink, nem vagyunk plázacicák és hisztis picsák, vagy antiszociális lányok. És mégsem kellünk. És ő négy hosszú kapcsolat után ugyanott tart mint én...

Szögezzük le, hogy azért mégsem. Ő tudja, milyen az, amikor szeretnek és te viszont szeretsz. Én nem. Én csak azt tudom, milyen az, amikor testileg és lelkileg kihasználnak, milyen az, amikor nem hívnak fel és nem kérdezik, hogy mikor találkozunk ismét... Nem tudom, milyen érzés, egy olyan ember mellett ébredni, akit hónapok óta ismersz és reggel a kávéját úgy készíted el, ahogy szereti: két cukor, tej nélkül. Amikor tojásrántottával várod, miközben fogat mos a fürdőszobában. Aztán puszit ad, mert rohan munkába/órára. Majd délután rád dob egy smst, hogy este a közös barátaitokkal isztok a kedvenc szórakozóhelyeteken, ahol pár órával később a másnapi kirándulás részleteit beszélitek meg. Aztán este úgy szeretkeztek, hogy tudja, mire van szükséged, tudja melyik pózt imádod a legjobban és úgy alszotok el, hogy átkarol. Nem tudom, hogy milyen érzés, amikor egy olyan férfi van melletted, akivel bármiről el tudsz beszélgetni, aki anélkül is tudja, mire gondolsz, mielőtt megszólalnál, mert olvas a szemedből. Nem tudom milyen érzés, amikor ott ültök egy asztaltársaságban és egy közös poénon nevetgél a barátnőiddel. Nem tudom milyen érzés, ha van egy biztos pont az életedben. Nem tudom milyen érzés, hogy hiányzol valakinek. Nem tudom milyen érzés, hogy egy egyenrangú társad van, akinek bármit elmondhatsz....

És most épp Placebo-t hallgatok: "Every me and every you"

Részben mindezt ismerem: szeretkeztem már olyan férfival, aki tudta, hogy mire van szükségem és összeszoktunk annyira, hogy a kedvenc pózom is ismerte. Ébredtem már férfi mellett, aki rögtön átkarolt és puszit adott. (Aztán hívott egy taxit nekem...) Voltam már közös asztaltársaságban olyan férfival, aki olyan volt, MINTHA a barátom lett volna, és poénkodott a barátaimmal, majd másnap éjszakai fürdőzni mentünk. Volt már olyan férfi az életemben, aki megtanult olvasni a szememből és nagyon sokszor filmeztem férfiakkal összebújva. Kaptam már olyan smst, hogy hiányzom.

De ezek sosem voltak IGAZI kapcsolatok. Futó románcok, szeretők, ál-kapcsolatok. Ennyit kaptam, illetve ennyit sikerül időről időre elérnem. És csodálkoznak, hogy annyi férfival voltam életemben... Ha lett volna párkapcsolatom, negyede se lett volna. Egyszerűen így tudom pótolni ezeket a hiányokat. És lehet sajnálni. Lehet azt mondani, hogy szegény, szerencsétlen karrierista lány, aki nem tud bánni a férfiakkal.

Úgy soha senki nem fogja szemlélni a világot, ahogy én. Ilyenkor mindig azt kívánom, hogy csak 2 órára az én szememen át nézzen mindent: iskolát, barátokat, munkát, kihívásokat, hétköznapokat, problémákat, örömöket, csalódásokat, egy padot az őszben, a nyári nap melegét, a tócsákban visszatükröződő esőcseppeket és madarak csicsergését, a romantikus filmeket, a szülői hátteret és a párkapcsolatokat.

Üdv újra az Őszben!

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

Minden egy fél deci borral kezdődött...

Aztán valamiért a felhők is rózsaszín árnyalatot kaptak, és észrevétlenül ránk borult az éjszaka csillagos, párás, fülledt leple. Vannak pillanatok, amikor az ember lánya azt kívánja, bár örökké tartana! És valami megmagyarázhatatlan okból azt a pillanatot örökre meg is tudta őrizni, a szívébe zárni. Bármikor fel tudja idézni, mintha egy filmjelenetet mesélne. A fiú megcsókolja a lányt. A lány élete legboldogabb pillanatában van. Snitt. Megállt. Az a pillanat ott maradt, a lány szívében. Már nagyon régóta dédelgeti. Néha leül egy padra és elmereng azon a csodás tavaszi délutánon. Amikor nem létezett senki más, csak ők ketten. És bár már másik városban tanulnak, és rég nem beszélnek egymással, és megszakadt közöttük az a régi kapcsolat, a lány még mindig mosolyogva idézi fel az arcát, a pimasz mosolyát és azokat az önfeledt, éjszakába nyúló beszélgetéseket. Sokszor nem is mi választunk, hanem az élet választ helyettünk. Lehet, hogy ha ősszel ismerték volna meg egymást, akkor az ő történetük is másképpen alakul. Mára már rég összeköltöztek volna és a közös jövőjüket terveznék. Ehelyett mindketten keresik a szerelmet két teljesen másik, egymástól messze lévő városban. Olykor 100 kilométer is felér egy óceánnal. Olykor az a rózsaszín felhő is valóságos az égbolton. És feltűnik egy régen látott mosoly a tömegből. Igen, még mindig ugyanúgy tud mosolyogni. Még mindig ugyanolyan kedves a pillantása és még mindig meg tudja dobogtatni a lány szívét.

Lilith-tel sikerült megfejteni, hogy miért is viselkedünk másképp azzal a sráccal, aki megbizserget minket. Bizonyára mindannyian ismeritek a láb- és kézremegés, arcpirulás, kapkodás, botlás, csetlés ezen tüneteit, melynek egyetlen kiváltó tényezője a velünk szemben ülő, pimaszul mosolygó férfi. Akivel a mosdóban már nem csak hogy elképzeltük, de el is terveztük a közös jövőt, a parkban sétálástól, a naplementés hazakísérős csóktól egészen az első közös lakás vételen, eljegyzésen keresztül, a napfényes esküvőt fehér rózsákkal és harangokkal, és persze a közös gyermeket. Mire visszaérsz az asztalhoz csak zavarodottan mosolyogsz, nem tudsz hogy reagálni a bókokra, és fogalmad sincs róla, hogy most mi a fenét is akar tőled ez a jóképű, szellemes idegen férfi. Azaz szeretnéd azt hinni, hogy nem csak "AZT"... (utána persze mindig koppanunk).

És vannak olyan férfiak, akikkel nagyokat lehet beszélgetni, szintén meg tud nevettetni és szintén van olyan jóképű mint a mellette ülő társa, aki szintén úgy néz rád, hogy abban a pillantásban ott van a vágy, a pirosság, a zavarodottság és azok a kis harangok is. Csakhogy bármennyire is lenne ezen utóbbi pasas alkalmas a hosszú távú kapcsolatra, elvégre ismerjük, hogy hűséges, rendes, becsületes, megbízható, alázatos, satöbbi, szóval megtalálhatnánk azt a társat, akinek megszülhetnénk a kislányunkat, valamiért nem őt fogjuk választani. Hanem a mellette ülő kicsit egoista, pimasz, másoknak beszólogató, kicsit felvágós, bunkó, cseppet sem hűséges, megbízható, alázatos és őszinte alakot.

Nos, azzal aki érdekel: lásd egoista bunkó barom és azzal, aki nem érdekel, lásd papucsférj, az a nagy különbség, hogy a papucsférj azért van annyira oda értünk, mert ügyet sem vetünk rá. Kedvesen mosolygunk és válaszolgatunk ugyan neki, de közben nem érzünk bizsergést, pillangókat, nincs pirosság és kézremegés. Bezzeg a bunkó egoista barommal szemben, aki érdekel, (mert sajnos ő érdekel) nem tudunk egy épkézláb mondatot kinyögni, és ha arról van szó, hogy meginnánk-e vele egy kávét kettesben valamikor, csak hebegünk, habogunk és pirulva mosolygunk. Vele mindig elkövetjük majd az összes lehetséges hibát, amit egy kialakuló kapcsolatnál el lehet követni. Egyszer az a baj, hogy túlságosan "nyomulunk", rátelefonálunk, ráírunk facebookon, msnen, vagy ha összefutunk és az van az arcunkra írva, hogy miért nem hívtál fel??? Máskor az a baj, ha próbálunk pasifogó szabályokhoz ragaszkodni és mi is "szarunk rá". Nem keresett. Sebaj, hát én se fogom. Aztán pár hét után véletlenül összefutva azt kapjuk az utcán, hogy miért nem kerestük, mert ő azt várta... Másik hibaforrás, hogy annyira odáig vagyunk érte, hogy bambán megalázkodunk, kiszolgáltatjuk magunkat és bedőlünk a dumájának, elvégre már négy hónapja nem szexeltünk, és igaz, hogy ez még csak a második randink, de hát annyira kívánjuk, úgyis összejövünk, akkor meg mit számít az az egy hónap ide vagy oda...? Hát pedig rengeteget!

Ebből a szempontból Bella barátnőm, akinek jelleme kísértetiesen hasonlít a Szex és New York Charlotte-ra, csinálja ügyesen. Ő ugyanis kivárja. Sőt mi több, kiváratja. Én nem tudnám elképzelni, hogy úgy legyek "kapcsolatban"  valakivel már egy hónapja, hogy nem feküdtem le vele. Vicces, mert én hiszek a problémamegoldásban, annak a régi kornak a szülöttje vagyok, aki addig megőrzi az újonnan vásárolt holmiját, ameddig csak tudja, és csak akkor szerez be újat, ha a régit már semmiképp nem lehet megjavítani. Sokáig őrizgetem, mert értékes, mert szeretem, mert kötődök hozzá ezer szállal. Valamint nyilván félek is a változástól, és kényelmesebb őrizgetni valamit, mint belevágni az ismeretlen újba, amibe most még ne menjünk bele. Szóval, erre csak azért tértem ki, mert meg vagyok arról győzödve, hogy akivel nem jó a szex, azzal később sem lesz jobb. Úgy értem, hogy igenis fontos tényező. Olyan, mint a közös kedvenc étel, film, focicsapat, politikai oldal, horoszkópi összeillőség, temperamentum... stb. Tudjátik, amikor beszélgetés közben elhangzik valamelyikőtök szájából a következő kijelentés: "Nahát! Nekem is az a kedvencem"! vagy "Micsoda véletlen! Azt már olyan régóta ki szerettem volna próbálni." Aztán jön a csók, és már az is eldönti. Ha nem jól csókol, azaz nem illetek össze csókolózás terén, akkor a szex is valószínűleg hát... nem fog olyan jól elsülni. És igenis nem tartom elítélendőnek a korai szexet, mert az is egyfajta kommunikációja az összeillőségnek! Tegyük fel, hogy te csak a misszonárius pózt részesíted előnyben, ő meg csak a kutyát... vagy ő imádja ha egy nő lenyeli, te meg undorodsz tőle... ez kb. olyan, mintha neki a hal lenne a kedvenc étele, aminek a szagától neked egyenesen hányingered van, és képzeld el, hogy később, ha mégis összejöttök, időközönként kedveskedni kell neki, a kedvébe tenni, és akkor majd pucolhatod hányingerrel a hal pikkelyét, míg ő elégedetten, a kanapén hátradőlve nézi a focimeccset... És ez nem csak egy alkalom, mert aztán el fogja várni tőled, ha már egyszer csináltál neki halat, akkor ne csak a születésnapjára kapjon, hanem mondjuk karácsonyra, húsvétra, ...stb. Aztán jönnek a veszekdések, ha nem főztél halat. Sőt, úgy fog hazajönni, hogy már nem eszi meg azt a vacsorát, amin egész délután fáradtságos munkával megfőztél, mondván, hogy ő evett és nem éhes. Mire rákérdezel, hogy mégis mit evett és hol, azt a felvágós, vigyorgó választ fogod kapni, hogy halat. Méghozzá az egyik legdrágább étteremben... Kell ez nekünk hosszú távon? Ugyanis egy párkapcsolatban szerintem ezek nüanszyni eltérések, látszólagos apróságok mutatják meg igazán, hogy kik illenek össze és kik nem.

Ha neked van egy értékrended, amit képviselsz (szeretet, hűség, alázat, őszinteség, önzetlenség, erkölcsösség, kitartás...) akkor milyen lelkiismerettel választasz magad mellé egy olyan embert, akinek az értékei épp az ellenkezőek? (hazugság, színjáték, egoizmus, önzés, hűtlenség, gátlástalanság, erkölcstelenség...) Ez is olyan, mint a hal esete. Életed végéig együtt kell majd élned egy olyan alakkal, sőt annak a gondolatával, hogy sosem őszinte veled, hogy képes és imádja megjátszani magát mások előtt, hogy szereti kihasználni az embereket és a maga malmára hajtani a vizet, hogy nem képes kompromisszumokra, hogy rossz a problémakezelése, hogy zárkózott, míg te nyitott személyiség vagy, és ennélfogva ő sosem fog beengedni a gondolataiba, az érzelmeibe, sosem fog igazán elmondani semmit, ami bántja, ami nyomasztja, amin hónapokig rágódik. Hogy működhet egy olyan párkapcsolat, ahol te imádsz, míg ő utál csókolózni? Hogy működhet egy olyan párkapcsolat, ahol ő nem tartja ünnepnek a saját születésnapját, míg te két napos bulikat szervezel magadnak, és szerveznél neki is? Hogy működhet egy olyan párkapcsolat, ahol nem tudhatod, mikor csalnak meg, míg te hűséges típus vagy? Hogy működhet egy olyan párkapcsolat, ahol ő olyan perverz dolgokra kér, amiktől te undorodsz az ágyban? (és mégis megteszed érte, neki, mert "szereted"...) Egy önzetlen ember hogy szerethet egy önző embert? Egy olyan ember, aki ki tudja mutatni és kiárasztja a szeretetét hogy lehet együtt egy olyan emberrel, aki a szeretet és tisztelet leghalványabb jelét sem képes megcsillogtatni?

Ha undorodsz a haltól, ne olyan férfit válassz, aki imádja a halat és kedvenc időtöltése a horgászat!

Ha te nyugodt és türelmes típus vagy, ne válassz egy türelmetlen, idegbeteg, pszichopatát!

Ha nyitott személyiség vagy, nehogy egy zárkózott személyiségű férfival kösd össze az életed, mert akármennyire bízol abban, hogy ez a zárt alak, majd beenged az életébe, és kinyílik neked, nagyot fogsz csalódni!

Ha mindened a szex (lásd Samantha a Szex és New Yorkból) ne egy erkölcsös, mélyen vallásos, apácák nevelte, Istenfélő embert válassz, és lehetőleg olyat, akinek van kellő férfiassága és tesztoszteron szintje!

Ha értelmiségi nő vagy, soha, de soha ne állj le egy buta pasival, aki azt se tudja, ki az a Shakespeare!

Már korábban is írtam, hangsúlyoztam, hogy nem hiszek az ellentétek vonzzák egymást törvényében, és ezt hál' istennek sok napvilágot látott tanulmány is alátámasztja. Az ellentétes erők ebben az esetben nem vonzzák, hanem taszítják egymást, és az egyenlet megoldásaként hosszútávon két boldogtalan, megkeseredett embert fogunk kapni. És nagyon sok ilyen párkapcsolat és házasság létezik. Pedig szerintem egyikük sem úgy kezdte, hogy "Téged választalak, mert melletted tudom, hogy mindig boldogtalan leszek!"

Elolvasom »

Ott ült kényszeredett mosollyal az arcán. Ajkát visszaszorítva próbált nem sírni. De igazából már nem is tud. Hogy termelődhetnek újra és újra a múlt könnycseppjei? Lejátszott meccsek, megtörtént cselekménysorozatok, lezajlott párbeszédek. Dezsavű. Talán csak az emléket siratja. Talán csak azt nem tudja feldolgozni, hogy mindez egyik pillanatról a másikra nem lesz több, pusztán egy kedves emlék.

De hisz sose jártak. Akkor mégis hogy tud úgy fájni, hogy az ember legszívesebben kitépné a szívét, hogy elmúljon a fájdalom? Hogy megszűnjön az üresség. "Egy felejtőgép kellene!- gondolta. Mint a Sötét Zsarukban. Megvakuznának, és éveket felejtenék. Pontosabban néhány év néhány emlékét." Majd tovább színleli a mosolyt. Valami jelentéktelen témáról van szó. Ő is tudja, hogy nem az a lényeg, hogy miről beszélnek. Hanem az, hogy most vannak így együtt utoljára. Csak az a legborzasztóbb, hogy még így is kívánja. De őt vagy csak az emlékét? Vagy csak magát az élményt?

Még mindig szerelmes. Ha nagyon engedné, ugyanúgy tudná szeretni, mint régen. De már egy ideje tudatosan nem engedhette meg magának ezt az érzést. Főként azért, mert "valahol mélyen" ő is tudta, hogy ez már sosem lesz olyan, sőt, egyáltalán sosem lehet olyan. Illetve AZ. És már nem tud se többet se kevesebbet adni. Már nem tud megváltozni. Eddig sem kellett így, amilyen, nem tudta szeretni olyannak, amilyen, akkor mégis mit változtatott volna néhány hónap? Hogy megint felesleges ábrándokba sodorja magát? Aminek tessék, itt az élő bizonyíték: így is- úgy is az a vége. Az, hogy vége. Lezárult.

Az ÉLET így akarta. Hiába imádkozott esténként. Hiába ordított néha a sírástól, hogy nem akarja elveszíteni. Sem az Őrangyala, sem Szűz Mária, sem az összes angyalok és szentek, főként Isten nem hallotta meg. Talán nem ordított eléggé? Talán nem kérte elég szépen azt a kis boldogságot, ami szerinte igenis járt volna neki? Tudjátok, alanyi jogon. Induljunk ki a keresztény alaptézisből: Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. És egy szülő, megadna mindent azért, hogy a gyermeke boldog legyen. És ha a szülő tudja, hogy a gyermeke nem lenne hosszú távon boldog, csupán néhány hónapig, még akkor sem adná meg neki azt a néhány hónapot, akárhogy könyörög a gyermeke? Természetesen ez sem állja meg a helyét, mert mindenki a saját hibáján tanul.

Kivéve őt. Kamasz kora óta futja köreit. Ugyanazokat a köröket. Ugyanazokkal a hibákkal. Még hogy kétszer nem lépünk bele ugyanabba a folyóba! Hazugság. Széles vigyorral taposunk bele!

Egyedül csak ő tudja, hogy tudta volna szeretni. Jobban, mint magát. (Talán erre mondják a jobbik fél kifejezést) Persze Ő nem hagyta. Ő nem akarta. Ő nem tudta soha megszeretni. Viszont jó volt vele a szex. Szeretett vele játszani, imádott neki beszólni, megalázni, belerúgni az önbecsülésébe és szajhaként bánni vele. Elvégre hagyta. Sőt, élvezte is. Amikor pedig szentül meg volt róla győződve, hogy ennek köztük már tényleg vége, nincs visszaút és hosszú szenvedések és kínzó hónapok árán már nem gondol rá naponta és nem nyúlna a telefonjáért, hogy felhívja, akkor újra felbukkan és minden majdnem ugyanúgy folytatódott, mint korábban.

De miért? Nem tudott tovább lépni? Ha tudnátok, hány férfival próbálkozott! Csak valahogy mindegyik hasonlóképp végződött, pontosabban el sem kezdődött. Két-három-négy tökéletes randi után jött a koppanás. Egyeseknél "fent kellett lenni a buszon", mások időközben megismerkedtek egy sokkal jobb példánnyal, mint ő, voltak, akiknek ott kellett hagyniuk a várost, még mielőtt bármi komolyabb is elkezdődhetett volna köztük, de olyan is volt, akinél már az elején tudta: ebből nem lesz semmi.

"Fiatal vagyok. Még ki kell élveznem az életet. Nekem nem kell komoly párkapcsolat, azzal csak a baj van. Igazad van, jó ez így most köztünk. Sőt, így a lehető legjobb." Csak áltatta magát ezekkel a kijelentésekkel. Valójában mindig is Őt akarta, és nélküle valahogy minden cél nélküli és motiválatlan. Ilyenkor nem használ a "majd megismerkedsz egy olyan fiúval, aki igazán megbecsül és viszont szeret" mondat. De a berúgás is csak ront a helyzeten. Bár, akkor legalább képes sírni.

Már itthon van és épp a sminkjét mossa. Egyszerre végez két ellentétes műveletet az agya: el akarja felejteni az egész beszélgetést, mindent, ami eddig megtörtént, ugyanakkor szeretné fel is idézni AZOKAT a szavakat, amikkel tudatosult, hogy vége, hogy képes legyen kisírni. De egyelőre csak a sminklemosótól folyik szét a sminkje.

Nem ő a világtörténelemben az egyetlen ember, akinek nem viszonozzák a szerelmét. Balassi Bálint is úgy halt meg, hogy sosem lehetett az övé Júlia, ahogyan Vajda sem kaphatta meg Ginát, Csokonai sem Lillát és így tovább. Ők is így haltak meg. Viszonzott szerelem nélkül. Akkor miért hitte azt, hogy nála ez másképp lesz? Miért akarta bebizonyítani magának és a külvilágnak, hogy ő a türelmével, kitartásával, odaadásával el tudja majd érni az elérhetetlent. Úgy látszik, Isten nem a bűnösöket, hanem a naivakat sújtja.

Nem emlékszik, milyen érzés, amikor.... igen, most irigy másokra. Irigy azokra, akik együtt kirándulnak, csónakáznak, utazgatnak, kézenfogva sétálnak, együtt főznek, és... Egyszóval irigyli a "boldog mátka-párokat". Sajnos belőle hiányzik a büszkeség, önérzet és egó. Odaadta neki. Ő meg kidobta a kukába. Aztán odaadta az övét másnak. Aki talán nem értékeli majd annyira.

Túl kedves. Túl bizakodó. Túl kitartó. Túl sok. Túl kevés. Túl tapasztalatlan. Túl tapasztalatlan. Túl odaadó. Túlságosan megalázkodik. Túlságosan szeret. Túl szerencsétlen. Túl kövér. Túl nőies. Túl naiv. Túl feszült. Túl igényes. Túl kényes. Túl hiszékeny. Túlságosan szeret....

Nem kell. Áltatja magát, hogy ennek meg kellett történnie. Áltatja magát, hogy tényleg jobb így neki is. Áltatja magát, hogy majd jön egy jobb. Áltatja magát, hogy még fiatal. Áltatja magát, hogy ő igazából nem is akar párkapcsolatot. Nem kell.

Miért is kéne, aki odadobja magát teljes szívvel és testtel? Hiszen az nem kihívás. Az nem izgalmas. Az nem kell. Aki tud szeretni, az nem kell. Aki nem tud szeretni, azzal sokáig járnak. Aki nem tud szeretni, abba szerelmesek.

Kispált hallgat, pedig nem szokott. Délután még megvolt a Reménye. A Remény, hogy eljön érte a hercege, aki megmenti a nagy gonosz sárkánytól. Elvégre a nagy gonosz sárkány nem egy béka, akit, ha megcsókolnak királyfivá változik.

Hülye voltál, elmondom magamnak, majd ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen
És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály.

Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne
Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte

És még ő alázkodik meg még ebben is. Elmondta, hogy ő FONTOS neki.. hogy a picsába ne lenne... És vajon ő fontos volt- e Neki?

A válasz: "Talán. Nagy valószínűséggel. Nekem nyolc."

Lehet szakítani azzal, akivel sose jártunk? El tud múlni egy olyan érzés, ami sosem teljesedhetett ki igazán? Felül lehet írni az agyaddal az ösztönös vágyat?

Most nem dühös. Csak filozofál. Még mindig nem tud sírni. Üres. Rájön, hogy nem létezik olyan, hogy hosszú távú boldogság. Vagy megérdemelt párkapcsolat. De talán jó házasság sem. Mert egy valamit nem akar: olyan házasságot, mint amilyen a szüleié.

Legalább ő is tud egy "elvet" tartani: nem fog azért összejönni valakivel, aki iránt nem érez, hogy legyen valakivel. Akkor már inkább egyedül marad, és gyűjtögeti a skalpokat, mert szexelni márpedig kell. Persze azért az sem mindegy, hogy kivel.

"Nekem olyan kevés
Elég volna belőled
Nekem tényleg nem kell
Belőled az egész
De te nem tudod nem adni
Nekem az egészet
Úgyhogy elvesztem az egészet ezért."

A 21 mindig különleges dátum volt. Szentivánéj pedig egy maradandó pozitív emlék. Most mehetnek a szemétbe. Ahogy az önérzete, a szíve, a lelke, a teste, az önbecsülése, és minden reménye. Nem csak az emléket, a reményt sem szereti elengedni az ember. Az önáltatás a kompenzálása. Százszor is belé rúghatnak, százszor is földbe taposhatják, megerőszakolhatják, kivehetik a szívét, elvehetik az önbecsülését, büszkeségét, de a Reményt azt soha. Egészen mostanáig. Amikor azt hisszük, ennél rosszabb már nem lehet, hát megtörténik. Szinte hívjuk, hogy essünk túl rajta. Igen, ő is hívta. Délután zenét hallgatva a buszon. Álmaiban. Üres óráiban. Míg Ő másra gondolt. Míg Ő nem gondolt rá.

"Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik."

Kipréselt egy könnycseppet, ami most sem vált ezüst kristállyá, pedig két napja látott egy fekete macskát. Egy pillanatra Lunának is nézte. De a macska nem szólalt meg. Mivel a kipréselt könny nem változott át ezüst kristállyá, belőle sem lett Holdhercegnő.

"Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen..."

A holdfogyatkozás is nemrég történt. Biztos leszedték róla a múlt lehúzó árnyait a tévésjósok. Pedig nem kérte. Még nem. Őszig tervezett. A meghívás mindig őszre vagy őszig szól.

Lehullt a könnycsepp.

Jóéjszakát!

Régóta érik ez a bejegyzés, csodálatos, hogy vizsgára készülés helyett gondolatmorzsákat szórok szét az éterben.

Esik az eső, megint. Talán ez is egy velejárója a Tavasznak. (mert ugyebár "tavaszi szél vizet áraszt") Szóval esik az eső, hajnali 1 óra és az erkélyen az egyetlen világító test az esőcseppekkel áztatott cserepekre világít, ami egy nagyon szép látványt ad az egésznek. Olyan mitikus ez a kép, nehéz leírni. Látod a borostyánok, a fűzfa susogását, mintha valami kozmikus dolgot akarnának megosztani veled, hallod, ahogy csepereg mindenfelé az eső, és az a kis terület, ahol világít a lámpa, csillog a sötétben. És mindez olyan csodálatos. Azt érzem, hogy nem számít a holnapi vizsga, és hogy minden a legnagyobb rendben van. Elszívom az utolsó szál cigit, pedig itthon sosem szoktam rágyújtani. Miközben eltűnik a füst az éjszaka sötétjében még mindig azt a kis talpalatnyi csodát bámulom, révedő tekintettel. Biztonságban vagyok. Itthon vagyok. És akaratlanul is az jut eszembe, hogy mennyire csodás az életem. Volt már ilyen érzésetek? Nem megvilágosodás, nem misztikus blabla, semmiféle külső hatás, egyszerűen csak ott van az a pont, amire ha ránézel, és belemerülsz a természet suttogásába, az az érzésed támad, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. (Tiszta Candide...)

Már napok óta az volt bennem, mintha több életet élnék egyszerre. Nem vagyok skizo, nem erről van szó, csak annyira túlpörög olykor az egész életem, hogy azt se tudom néha hol vagyok, melyik városban és milyen szobában alszom el, kelek fel, ki mellett, kik között ébredek, és mi is vár holnap, mit kell a következő héten csinálnom. És ebbe néha el is veszek. Azért, mert ennyire túlvállalom magam. De ezt is én akarom, és őszintén megvallva élvezem is. Miközben a helyemet keresem a felsőoktatásban, a munkában, a kínálkozó lehetőségek tengerében és a városokban, ahová mindegyik részem tartozik egy kicsit, úgy érzem így teljesedek ki igazán, így lehetek önmagam. Persze biztos sokan vannak még így, akik ennyi mindent csinálnak egyszerre (ismerek is párat :P) de ők is egyfajta "példaképpé" nőtték ki magukat a szemembe, és iszonyatos inspiráló erővel hatnak rám. Már a puszta létezésükkel is erőt adnak, holott nem is gondolnák...

Ha elvesztenék ezek közül bármit, túlzás azt mondani, hogy belepusztulnék, de az biztos, hogy egy részem veszíteném el. Mintha szét lennék osztva különböző emberekben, különböző területeken és különböző városokban.

Két hét telt el azóta, hogy nem publikálok, nem kell tudósítanom és interjúkat gépelnem, és már most érzem a hiányát, holott két hete még alig vártam, hogy legalább ezt a dolgot letudjam. Amint beülök személyiséglélektanra, úgy érzem, hogy a lehető legjobb helyen ülök, a lehető legjobb előadást hallgatom, mert nekem ezzel a tudással rendelkeznem kell, különben szegényebb leszek. Pedig elég sokan vannak, akik nem tanulnak személyiség I-et és II-t, és mégis tudnak boldogulni az életben, számomra mégis, mintha ez lenne az egyik feltétele, hogy működni tudjak a világban. Az a pénz, amit ebbe fektetnek a szüleim (legalábbis a hasznosabb tárgyakba) úgy érzem, megéri, és sokkal gazdagabb emberré válok általa. Amikor itthon ülök anyával, mintha megint kisgyerek lennék, olyan jó érzés, hogy van, aki főz rám hétvégén, hogy van húsleves az asztalon, hogy hozzá tudok bújni, hogy érdekli mi van velem, és együtt nézzük a tévét Wolf Katinak szurkolva. De az is remek érzés, amikor a lakásomban vagyok a csajokkal. Amikor kimegyünk kínunkban a kis erkélyünkre, nézzük hárman a naplementét, a "füstös" felhőket, csacskaságokat beszélve, röhögcsélve. Akkor az olyan szabadság-féle. Volt már olyan, hogy évek óta vártál/vágytál valamire, még ha az egy kis apró kép is volt, és aztán észre se veszed, amikor teljesült? Én észrevettem. Van két lakótársam, és a napi problémákkal együtt, az egész olyan mint, amilyennek megálmodtam. És mind három városban olyan emberek vesznek körül, akikhez kötődöm, akiket szeretek, akik sokat jelentenek nekem, akikre jó ránézni...

Jó ránézni, amikor boldog. Akkor is, amikor nem veled van. Jó messziről a pillantását keresned, és amikor elkapod, pirulva hátat fordítasz és elfutsz a tömegben. Jó, amikor táncoltok és hazakísér. És az egyik legromantikusabb helyzetben találod magad: Kispál számokat hallgattok a játszótéren, hajnali 2 kor, amire aztán lassúzni kezdtek, és megcsókol. Jó, amikor felhív telefonon, és azt kérdezi, hol vagy, és mikor tudnátok találkozni egy röpke szexre, és jó az a röpke szex a kocsi hátsó ülésén is, de a legjobb az, amikor utána átkarol, simogat, megcsókol és arra fekszel le az ágyikódban, hogy smst írt. Jó az, amikor lenézel az utolsó főiskolás diszkóba, és az a srác, akit néhány órával ezelőtt kinéztél, melléd keveredik a pultnál, megcsókol és szépeket mond neked. Jó, amikor van valaki, aki beéri annyival is, hogy melletted aludhat, és éjszaka átkarol és megcsókol. Az a legjobb, amikor ott fekszel a mellkasán, érzed minden szívverését, nyüszörgését és sóhaját, és amint oldalra fordulnál, feléd hajol, érzékien megcsókol és melléd vackolja magát.

Jó az, amikor ott álltok egymással szemben és csak nézitek egymást. Aztán egyre közelebb és közelebb hajol az ajkatok a másik felé.

Jó az, amikor nem tudsz hogyan szerelmet vallani neki, csupán tőle 1 méterre ordibálod a Kiscsillag koncerten, "ha én lennék, a szerelmed..."

Jó az, amikor este hazavisz, megfogja a kezed és együtt dúdolásztok egy dallamot. Jó az, amikor elvisz pizzázni és átkarol. Jó az is, amikor nem ír vissza facebookon, és msnen. Jó az is, amikor eldob magától, mondva hogy ezt a Te érdekedben teszi, és neked jobb lesz nélküle. Jó az is, amikor összejön mással. Aztán újra veled van, majd ismét összejön mással. Jó az is, amikor elutasít, mert érzel. Jó az is, amikor együtt néztek egy buta filmet vagy sorozatot. Jó, amikor a kocsijában ülsz.

Jó, amikor messziről figyeled és vele mosolyogsz, amikor mosolyog.

Jó, ha van valaki, aki megfogja séta közben a kezedet.

Aki úgy néz rád, mint eddig soha senki.

Talán az elmúlt időszakban kaptam egy útlevelet a múltamba. Már ezernyi pecsét és feljegyzés volt benne, bizonyos országokból ki is lettem tiltva, néhol még most is köröznek, van, ahova pedig ismét vízumot kaptam.

Azt hiszem, maradok is még ott egy kicsit, ameddig Amerikának is jó és nekem is. Bár nekem akkor is jó, amikor Amerika azt hiszi, hogy nekem nem az, és bár lehet a külvilág számára úgy tűnik, hogy nekem tényleg nem jó, megcáfolom: mégis az.

Tehát útlevél a Múltba. Abba a sötét múltba, amit rengeteg Fény vesz körül. Lehetőségek, találkozások, élmények, emlékek, versek, kötetek, jegyzetek, városok, műemlékek, színek, illatok, ölelések, kikötők, partok, festmények, táncok, filmek, virágok, ételek, állatok, felhők, napsütés, zenék, mesék, kalandok, élvezetek, és fontos emberek.

Akármi is történt abban a sötét és Fénnyel körülvett múltamban, úgy szeretem, ahogy van, ahogy volt. Azt a rózsaszínt, amit adott, azt a hideget, amit kaptam, azt a forróságot, amit élveztem, azt a vöröset, ami izzott, azt a meleget, amit nyújtott, azt a csikarást, gyulladást, fájdalmat, amit okozott, az összes felhőt és napsütést, hóesést és esőt.

A kitiltott országokba is visszamennék, mert jó volt ott lenni, arra a kis időre is. Ahol pedig jó az embernek, oda vissza is vágyik ugyebár. Talán a gyerekkor rózsaszínje miatt. A rózsaszín rózsákkal kitövezett Reménységébe.

Az eső tovább csepereg. A fűzfa és borostyán levelei, mintha ezt a kozmikus elégedettséget szerették volna elmondani. Legyen akár London, akár Párizs, Velence, Róma és Athén, akár Delphoi, Mexikó, New York vagy Los Angeles. Mindegyik egy szép pecsét az ember útlevelében.

Zárásként eszembe jutott:

http://www.youtube.com/watch?v=7FzZJctZEqc

Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Ide hívott az élet, itt ér utol a végzet
Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Minden álmot, minden képet
Minden arcot, minden szépet

Jaj

Megátkoz, megéget és fejbevág
Néha szeret és néha bánt

Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Bölcsőm is volt sírom is lesz
Az élet csak egy szép ígéret
Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Minden álmot, minden képet
Minden hangot, minden szépet

Jaj

Megátkoz, megéget és fejbevág
Néha szeret és néha bánt
Lehetne szebb, lehetne jobb
De álmodni, csak itt tudok

Megátkoz, megéget és fejbevág
Néha szeret és néha bánt
Lehetne szebb lehetne Nagyobb!
De álmodni, csak itt tudok

Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Ide hívott az élet, itt ér utol a végzet
Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartam
Minden álmot, minden képet
Minden arcot, minden szépet

Ezt a földet választottam
Ezt a Napot úgy akartan
Ezt a földet választottam

Manapság nagyon nehéz jó munkahelyet találni. Tudjátok, ahol jó az atmoszféra, kedvesek a kollégák, jófej a főnök, és ráadásul még viszonylag jól is keresel, amellett, hogy szereted is, amit csinálsz.

A legtöbb munkának megvan a maga hátulütője. Például egy kozmetikus vagy egy fodrász nem tudja magát olyan szépen megcsinálni, mint a vendégeit. Vagy egy tanár éveken keresztül ugyanazokat a dolgokat tanítja, miközben minden évben elveszít egy osztályt, ráadásul sok a papírmunka. Egy titkárnő egész nap a gép előtt csücsül, a pszichológus egész nap csak problémákat és panaszokat hallgat, a riportert pedig bármikor elküldhetik 10 km-rel odébb riportot készíteni és így tovább. Szóval egyik sem olyan tökéletes, mint amennyire elsőre belegondolunk. Vagyis, inkább úgy fogalmazok, hogy minden szakmának megvan a maga hátránya.

Ebből a gondolatmenetből persze, hogy rögtön azt következtetem le, hogy ha úgy vesszük, a munka is olyan, mint egy párkapcsolat. Dolgozni kell érte, nem lehet félvállról venni, vannak árnyoldalai is, amikor meg kell egy kicsit alázkodni és áldozatokat hozni, hogy tökéletesen működhessen. Magyarán vannak olyan békák, amiket le kell nyelni. Bár nem vagyok szakértő. Se olyan hú, de nagy munka tapasztalatom, sem olyan hú, de nagy párkapcsolati tapasztalatom nincs. Látszik is, hogy még mindkettővel hadilábon állok. Talán egyszer nem lesznek békák. Olyan lehetetlen egy békák nélküli világ?

Olyan lehetetlen azt feltételezni, hogy a problémákkal, nehézségekkel együtt szerelmes leszel a munkahelyedbe és tökéletesnek fogod mondani a párkapcsolatodat, mert még ha vitatkoztok is a pároddal, azt is szerelmesen teszitek, és ezek a vitatkozások azok, amiket majd imádni fogsz benne?

Talán csak a Tökéletesség utáni hajszában észre se vesszük, hogy mennyi időt vesztegettünk rá. Ilyenkor jó lenne egy kis önismeretet tartani, és tisztábban látni. Kik vagyunk, mi az, amit szeretünk és mi az, amit csinálni akarunk az életben. Hiszem azt, hogy mindenki céllal született erre a világra, és hogy minden jelentéktelennek tűnő dolognak is értelme van az életünkben. Elvégre, mindenből lehet tanulni és tapasztalatot szerezni. Ha innen nézzük, akkor háromféle ember létezik: (valamiért mániám a kategorizálás, de ez valahogy a szűkebb környezetemből hiányzik)

1. Aki egyfolytában panaszkodik a munkájára/párkapcsolatára, viszont mégis képtelen kilépni belőle, mert kényelmes neki ez a helyzet és fél, hogy megküzdjön valamiért, amivel lehet jobb lesz, de az is lehet, hogy nem...

2. Aki látszólag tökéletes életet él, mindig mosolyog, sose panaszkodik, csakhogy az ilyen álarc mögött legtöbbször ott van az a bizonyos elfojtás, valódi probléma, valódi fájdalom.

3. Aki igyekszik úgy alakítani az életét, hogy elégedett legyen vele, olyan kapcsolatokkal és tevékenységekkel körbevenni magát, ami szellemileg, fizikailag, lelkileg kielégíti és, ha majd felkel 60 évesen, amikor a halál Joe Black-ként kopogtat az ajtaján, akkor nyugodt szívvel azt fogja tudni mondani, hogy "nem is kívánhatnék többet az élettől, mint ami megadatott".

Hogy egy kedvenc karakteremet idézzem: "Problémák jöhetnek, jönnek, de megoldom!"

Én azt kívánom minden kedves olvasónak, hogy olyan életet éljen, olyan minőségi munkahelyen és párkapcsolatban, hogyha leperegne előtte élete filmje, azt érdemes legyen végignéznie. Ergo, hogy boldog legyen és igenis fogadja el és szeresse azokat a hibákat, mert ezek olykor csak még szebbé teszik a dolgot, csak nem vesszük észre, vagy ha észrevesszük, már túl késő...

(a mesében a lány is a békát csókolta meg, nem a herceget, ami talán azt szimbolizálja, hogy egyrészt nem a külső a lényeg lsd. Szépség és szörnyeteg, valamint, hogy a hibáival együtt leszünk szerelmesek a másikba és, ha a hibákat elfogadjuk, és együtt tudunk velük élni, akkor majd egy herceget kapunk, aki tudjátok: tökéletes lesz.)

(ui: rájöttem, hogy utálok címet adni a cikkeimnek/bejegyzéseimnek)